Azért az "cuki" volt Q-tól és barikájától hogy én milyen kegyetlenül ironikus és cinikus vagyok...
Nem tudom emlékeznek-e még milyen kedves, ragaszkodó, türelmes és segítőkész voltam annó.
Szerelmes voltam. Szeretettnek hittem magam. Szépnek, akivel szemben valaki őszinte.
Hogy valakivel kiegészítjük egymást, valakivel együtt vagyunk ketten egész.
Nem hárman, négyen, sokan...
Nyolc év alatt kisírtam magamból minden gyengédséget.

Anyám szerint nekem "semmi sem jó".
Ja. Amikor richtig az ellenkezőjét csinálja a gyerekeimmel szemben, mint amit kérek, az tényleg nem tetszik.
Már nem vagyok gyerek, ne bíráljon felül.
Ha hozzám nem értett gyerekeként, akkor ne gondolja hogy a gyerekeimhez jobban ért.
Már nem tolerálom jól a f@szságokat velük szemben.

Mindenki nyünyög hogy nem mosolygok eleget és hogy bezárkózom.
Sajnos nem vagyok az az édes, egybites idióta aki üres fejjel egész nap csak vigyorog a világba.
És semmi humorom nonstop felragasztani a művigyort a képemre.
A gyerekeimre mosolygok, más esetben akkor és arra aki képes előhozni belőlem.
Bezárkózom?
Mert kilátszik hogy gondolatok vannak a fejemben?
Mert elbambulok némán?
Mert nem jár nonstop a szám?
Tele a fejem. Sokszor káosz van benne.
Nem is lehetne azt a sok sz@rt mind kibeszélni belőle, nem is akarom.
Sőt, általában jó magamban tartani a dolgokat.
Miért? Mert belül a fájdalmat dühvé alakítom, ami pedig életben tart.
Mert nem engedhetem meg magamnak, hogy engedjem fájni, hogy egy roncs legyek.
A gyerekeimnek kellek és nem depressziós pszichopataként, pláne nem hullaként.
Mert nem akarom gyengének láttatni magam.
Mert ha valakit közel engedek, megszeretek, az mindig fájdalmat okoz.
Mert nem tudom mennyit bírok még el...

Nem kell segítség. Hagyjatok tombolni. Belül. Ne akarjátok hogy kirobbanjon a felszín fölé.
Akkor lépj a burokba ha nyugodt vagyok és engedem, különben csúnyán összetöröd magad...