október 13 - kedd folytatása
Ennyire elátkozva is csak én lehetek.
Miután írtam, hazaért Q a boltból.
Gondoltam ha már talpon tudok lenni, segítek behurcolkodni a cuccokat.
...és nem vettem észre egy darazsat.
Mondjuk örülök, hogy az én kezembe állt bele, nem a gyerekekbe, de ki allergiás rá?
Igen, én.
Szerintem kb életemben először ordítottam a fájdalomtól, a kimerültségtől és csüggedtségtől.
Túl a fulladáson, antihisztaminon, pánikrohamon már csak néztem ahogy nem vagyok képes megmozdítani a feldagadt kezem.
Az elszorítástól még az ereket is sikerült eldurrantani a csuklómnál, így hatványozottam tök jó volt.
Próbáltam nem bőgve hívni fel az óvóbácsim, hogy mégse...
Legszívesebben zokogtam volna neki, hogy de én menni akarok.
Aztán megjött a hidegfront szélviharral.
Csak hogy tutira el legyen cseszve aznapra a szívem.
A napot azzal zártam (egyben a másnapot nyitottam), hogy levegőt alig kaptam a szívgörcsöktől, de az Istennek nem bírtam aludni úgy fájt a kezem.
Se jegelés, se savas borogatás, semmi sem használt.
október 14 - szerda
A kézfájástól és a hullafáradtságtól függetlenül azt hittem jobban vagyok.
A nap történései röviden:
- elfelejtett jönni az állatorvos oltani
- kértem a gyerekeknek igazolást
- megszakadt párszor a szívem csak úgy halkan, magamban
- a kis gyógyítómat megbökte miattam egy méhecske
A nyakamra akart szállni, berakta közénk a kezét, hogy arrébb terelje.
Pedig mekkora "poén" lett volna már... a nyakamat csípi meg, mikor arra is allergiás vagyok... nem bántam volna.
október 15 - csütörtök
Hajnalban kelés, vittük a lányom a felülvizsgálatra.
Nem gyagya, nem kell neki fejlesztés, bár kicsit lassabb, mint a nagyátlag.
A "b"-t és "d"-t keveri. Ez nem újdonság, majd segítek neki.
Nekünk végig maszkban kellett lennünk, az ott dolgozóknak nem.
Mindenki göthösen köhögött, még jó hogy az ajtón belépéskor mértek lázat, nem kimenetelkor.
Mire délre hazaértünk, 38,6°C volt a hőm, megint fájt mindenem.
Gondoltam egy hosszú fürdő majd helyre tesz.
Ehelyett csecsemőre kaptam magam mindenhol, hajat mostam és még tovább merítettem a nulla erőmet.
október 16 - péntek
Szokásos reggel.
Koki fáradtan összekaparni az iskolásokat újra, legalább az utolsó nap megszerzik a pótolnivalókat hétvégére és mennek zenesuliba.
Levinni az ovist, intézni az állatokat, majd go be óvóbácsihoz.
Biztos voltam benne hogy a végére kibukok, ahogy abban is hogy a hangja ad annyi erőt, hogy végig tudjam csinálni.
Jó volt újra ott lenni. Nyugtatott, feltöltött.
Délután konyhatündért játszottam, majd lezuhantam a kanapéra no brain üzemmódban bámulni a tv-t.
Azért nem tudtam kikapcsolni az el-elkalandozó gondolataimat teljesen.
október 17 - szombat
Még mindig fáj a torkom, még mindig nyom a tüdőm, még mindig ugrál a hőm, még mindig nem marad bennem fél óránál tovább semmi kaja, a kezem már jobb legalább.
A szokásos hétvégi teendők mellett +ágyneműmosás, +rendrakás fent és lent, +takarítás, pótlások behozása a lányommal.
Délutánra összeesésig kibukva.
De csak van, amitől nem tudok nyugton maradni...
Rajzolhatnékom van, dúdolok a fejemben és el-elmosolyodok.
Rájöttem mekkora röhej visszahallanom magamban magamtól, hogy nem vagyok királylány, már rég nem hiszek a mesékben...
...mikor mást sem csinálok, mint a megmentő hős lovagot várom és róla álmodozok.
Kiröhögöm magam. Idióta vagyok. Dedós.
Persze könnyebb nagylányt játszani, nem megszólalni, egy sóhajjal elnyelni egy illatot, egy érintést...
Sérülésmentesebb másoknak is, nekem is.
Igen, persze, nem érzek soha semmit, ha valakinek feltűnne, akkor a terelés; csak játszom.
Semmi komoly! Semmi...
Csak csöndben meghalok néha belül.
De királyul tudok mosolyogni hozzá!
