Hogy most mit szeretnék igazán csinálni?
Bebaszni pár cuccot a táskámba és buszra, vonatra ülni.
Egész úton ordíttatni a fülembe a zenét.
Odaérve rárúgni az ajtót, hogy csak úgy potyogjanak a darabjai szerteszét.
A nyakánál fogva baszni neki a falnak kérdés és köszönés nélkül.
Csókolni és markolni vadul, fulladásig.
Tépve szedni le a ruháit, láttatni a szememen át a tüzet, hadd féljen.
A saját pólójával kötném hátra a kezeit, míg elnyelem.
Aztán elengedném és hátralépve figyelném mit reagál.

Ha belepusztulnék is végigdöngetném vele a szobát, a fürdőt, az előteret, a folyosót, bármit, mindent!
Nem érdekelne hány nyomot hagyok rajta, hányan hallják a nyögésem közben.
Aztán bújnék hozzá, mint egy kiscica. Lágyan, szerelmesen. Amíg hagyná.
Felkel, felkelek. Fogom a cuccom és lelépek a picsába.
Rágyújtok. Bejárom a várost. Felülök a legmagasabb elhagyott épület telejére és nézem az éjszakát.
Ennyi kellett, nincs tovább. Szállok, de földet érni már a lelkem nem fog...