Tele a fejem, írni szeretnék de pesztrálom a síró fiam.
Egy nappal később már csillapodnia kellene. Mégis írni szeretnék de elmegyek fürdeni hátha megnyugszom.
Megállás nélkül írok a fejemben, hallom a saját hangomat, panaszkodok, dühöngök, kesergek magamnak.
Magamban, halkan.

"Hogy vagytok?
Én sem tudom."
Mindjárt elkezdem sajnálni szegény elnyomott, elgyötört párát!
Gondolom nálam is ugyanaz a szöveg, mint nekem volt az előzőnél; ő nincs megbecsülve, szeretve, stb.
Dühít. Pláne hogy tisztán emlékszem rá mennyire végtelenül szerettem, bolondulásig oda voltam érte.
De nem én jártam "haza" az exem ágyába, nem én kuncsorogtam be magam 16-66-ig mindenki lába közé, nem én udvaroltam végig az utasaim- és a kollégáim gyerekeinek, párjainak felét, még csak nem is én bőgetem a gyerekeit, nem én beszélek velük folyton bunkón.
Én az voltam, aki már kínjában azt is felajánlotta, hogy legyen egyoldalú nyitott házasság és még erre sem kaptam legalább egy kis őszinteséget sem.
Hogy meghaltam-e belül? Ezerszer. Hogy szerelmes vagyok-e még belé? Már rég nem. Nem tudok. Próbáltam, de nincs mibe kapaszkodnom.
Minden ami "szép" volt, vagy annak hittem, hazugság volt. A sokszáz "édesem, egyetlenem, gyönyörűm" közt az egyik selejt, aki annyira akart hinni és bízni végre, hogy elhitte a "Nem kell más" maszlagot. Én vagyok a hibás. És most itt tobzódom, mert fáj.
Fáj a saját hülyeségem, életem talán egyetlen figyelmetlen naivitása.

Sokat gondolkoztam rajta milyen lenne továbblépni. De ez a teher velem marad, bennem marad, megrokkantanék vele mást.
Soha többé nem merek igazán hinni, bízni, átengedni magam az érzésnek, hogy lehet jó.
Senki sem egy ilyen terhet érdemel.
Úgy nőttem fel hogy egy utolsó senkinek éreztem magam, eleget lett hangoztatva. Sok szart megéltem és túléltem így is.
Aztán voltam olyan hülye, hogy egyszer hittem a "megváltó hőslovagnak".
Aki nem csak mégjobban a sárba döngölte azt a pici önbecsülésem amit kaptam tőle, de még egymaga reprezentálta az előtte lévő összes szart is.
Sosem fogok helyrejönni. Soha! Kár ezzel bárkinek próbálkoznia.
Ha kicsit is jófej és empatikus akarok lenni, akkor nem is hagyok vele senkit küzdeni.
Majd megleszek magamban, vagy szívja aki az egészet csinálta.

Nem tudja hogy vagyunk. Még ilyet... én tudom? Vagy a sehogy kielégítő válasz?
Fáradok. Bár jó, hogy az elmúlt napokban kompletten összedolgoztunk párszor.
Most úgy ahogy kinéz valahogy az udvar, tiszta, sütöttünk, főztünk együtt.
Még emlékszem a "de jó összedolgozni egymás keze alá" dologra. Hogy sokkal ügyesebben, hatákonyabban lehet bármit megcsinálni.
Még emlékszem hogy mosolyogva, veszekedés nélkül. Emlékszem hányszor féltem, kérdeztem, rossz érzésem volt, elhesegette egy űberszar hazugsággal.
Jó volt elhinni hogy igazi a szeretet, a megbecsülés, a támogatás, a vágy.
Jó volt elhinni hogy engem is lehet szeretni, bennem is van valakinek valami érték.
Nem akarom többé. Ezt nem. Eleget voltam bohóc, közröhej tárgya, majom a ketrecben.

Tudom, nem mindenki ilyen. Viszont sem a gyerekeim, sem én több csalódást nem bírunk elviselni. Az eddigieket sem tudjuk feldolgozni. És senkit sem akarunk bántani!
Nem akarom hogy bárki szeressen, vagy akárcsak úgy csináljon! Nem akarok több fájdalmat sem adni, sem kapni... Azt sem tudom, hogy képes vagyok-e még igazán szeretni tiszta szívvel, szerelemmel, vagy csak érzelmi kapaszkodó, lelki mentsvár... Nem akarok kihasználni senkit!
Az emberek lelke nem játék.