Agyérgörcsöt kapok az idei zeneiskolai beosztásoktól.
Bejárósok, akiknek kísérnie kell egymást, 7 éves is van köztük, de este 7-kor végezzenek, majd 8 körül hazaesnek...
És természetesen mindegyiknek más-más nap a legkaotikusabb.
És a nagyobbakat sem szopathatom vele, hogy a kicsivel szaladjanak (buszozzanak) haza, majd vissza, majd újra haza.
Én majom meg hülyére aggódom magam értük, igyekszem értük, puszi-ücsi-cukorka-miegymás...
Erre miután végre itthon, megy valami szaros telefonos játék miatt a "bárcsak az iskolában maradtam volna" meg az "elköltözök" műsor.
Fuck that!
Amúgy mi a francnak "nyalom ki" a drága családom valagát, ha úgy is leszarják?
Kicsit groteszk ingvasalás közben arra gondolni, hogy azért legyen tökéletes az ing, hogy ne fikázzák meg azzal, akinek teszi benne a szépet...
Kicsit groteszk szinte büszkének lenni a másikra, hogy elviszi az 1000 éve a fürdőszobapolcon tárolt gumiját magával.
Talán talált végre olyat, akit megbecsül annyira hogy vigyázni akarjon rá, ha már mi a gyerekekkel nem voltunk rá méltók...
Érdekes így élni. Vagy undorító? Nem is tudom.
Baromira "lelkesítő" az biztos.
