Én vagyok a hülye, hogy fru-frut vágtam magamnak.

1.) Igen, 7 éves korom óta én vágom a hajam.
Összesen háromszor kerültem fodrász kezei közé és azokat az elcseszett katasztrófákat (jó sok pénzért) tartsák is meg maguknak, én többet nem megyek.

2.) 11 éves korom óta nem volt fru-frum, szerintem nem emlékszik rá a hajam, hogy előre is lehetne lógni.
Simán hátra tudom simítani, úgy marad. Kis erőfeszítéssel kétoldalt is hajlandó lenni, de előre... neeem.

Egy dolog, hogy őszül a hajam, pont sehol sem zavar.
Viszont hullik is, vékonyodik is és kb csak mamim szerette a magas homlokom, én soha, gondoltam a fru-fru megoldja a nyomorom.

A bánatom tudja miért most és miért is érdekel, holott mindenki úgy tudja full lesz@rom hogy nézek ki.
Őszintén? Mondanám hogy mert mégis csak valahol nő vagyok, de szerintem még a pasik sem sz@rják telibe.
Valaha mindenki engem bámult, ha megjelentem valahol, a legtöbb férfinak kellettem.
Most talán az sem tűnik föl, hogy jelen vagyok, pláne nem, hogy nőnemű.
Persze tudom, én is tehetek róla; a bő rucik, nulla smink, és "jelen sem vagyok" magatartás...
Megpróbálni láthatatlan lenni. Mert már nem úgy nézek ki, mint anno, mert katasztrófának érzem magam, mert tartok tőle, hogy ha szóba állok valakivel, még olyan szalad ki a számon, aminek nem kellene, ami túl kétértelmű, amivel bajba kerülök, ami túl... ÉN.
Igen és még idióta is vagyok.
Gratulálok.
Tipikus.

Nem kellett volna fru-frut vágnom.
Nem kellene megpróbálnom "emberibbnek" lenni, ha úgy sem megy.
Nem kellene vágynom semmi olyanra, aminek saját magam vagyok a legnagyobb gátja.
Még hogy nőnek nézzenek... cöhh, jobb, ha csöndben és láthatatlan retard maradok.
A felejthető és semleges "furcsaság".
Érezni? Ugyan.