október 10 - szombat

Hurrá hétvége!
5 nap alatt sikerült is vagy 8 órát aludnom.
A kicsik persze hétvégén is 7 előtt keltenek.
Sebaj, legalább időben nekiállok mindennek.
Összepakolás, mosogatás, kisállatok takarítása, etetése, ebéd felrakása, mosások.
A 3. adagot teregetem az emeleten, mikor hallom lentről a csapkodást; lemegyek.
- Ki és mit vert szét már megint? Mi történt?
- Én. -válaszolta tömören Q a pc-nél ülve.
- Nem kéne összetörni a számítógépasztalt, mert nincs másikra pénzem. - közöltem és kivonultam a konyhába megkeverni a kaját.
Mire visszamentem, a gépet kilőtte, pedig szóltam előtte hogy nekem is lenne ott dolgom.
Persze dühében, leállítás nélkül, hadd menjen tönkre az új gép.
Meglepődve rákérdeztem miért, nem válaszolt.
Összepakolta pár cuccát és elindult kifelé.
A kicsi vagy 5× kérdezte meg az előtérben topogva hogy hova megy, mikor jön, miért megy el, neki sem válaszolt egy kukkot sem, csak lelépett.
Valamikor délután felhívott.
Kérdőre vontam mi a rák van, rámvágta a telefont.
Aztán visszahívtam, végül én is rávágtam a telefont, hogy oké, nem kell velem beszélgetnie.
Elkezdtek görcsölni a beleim. Hányingerem lett és hasmenésem.
Kezdtem sz@rul érezni magam.
Hazajött, de nem szólt semmit.
Mire hajlandó lett szóba állni velem, már olyan gányul voltam, hogy elsírtam magam.
"De nem csinálok semmi rosszat!"
Elkezdett felmenni a hőm, fájt mindenem. Szó szerint az összes porcikám.
Az estét valamikor 22 körül azzal zártam, hogy összeestem.
Már arra sem volt erőm, hogy felkaparjam magam a konyhakőről és felvonszoljam magam az ágyba.

október 11 - vasárnap

Reggel még azt hittem jobban vagyok. Kimentem a srácokkal kávézni és gyújtani.
Kb fél óra után már újra nem tudtam megállni a lábamon, pedig apósomhoz voltunk hivatalosak ebédre.
Végül elvitte a gyerekeket egyedül, hogy ne fertőzzem össze semmivel a papát és addig is pihenek egy kicsit.
Estére sem lettem jobban, átvette az esti mese olvasást is.
A végére a lányom közölte, hogy fáj a torka. Na, basszus...

október 12 - hétfő

Csörög az ébresztő, kaparom ki magam és a lányom az ágyból.
Kulacs feltölt, bekészít/kikészít mindent, öltöztetem a gyereket... nyüszögés, hogy fáj a feje, a torka, nem érzi jól magát.
Visszaöltöztetem, köszönés-puszi a fiaimnak, majd visszacsomagolom az ágyba.
Egy fél óra múlva újabb ébresztő vinnyog, kelteni kell a kicsit, go oviba.
Úgy érzem király, bírni fogom az oda-vissza utat.
Öltözés, öltöztetés, zökkenőmentes oviba jutás és irány a lánnyal a gyerekorvos.
Szuper, csak másodikak vagyunk!
Várunk-várunk, telik a váró, fulladunk a maszkban, fele társaságon nincs is.
Fáradok, megy ki az erőm. Szédülés határán előkerül az asszisztens.
A doktornő nem jön, különben sem lehet időpont nélkül menni, aki meg beteg, az sehogy sem!
Le kell telefonálni és kap 2 nap igazolást.
Ha annyi idő alatt nem gyógyul meg, telefonáljak le újra...
Na, kösszB+! Ez aztán az igazi távdiagnosztika!
Aki beteg, az dögöljön is meg benne... Pff.
Hazamászás dombon felfele, persze éjfél óta sem volt hajlandó alábbhagyni a szakadást az ég.
Jól átáztunk.
A terv az lett volna, hogy én megyek vissza a kicsiért, de végül maradtam vigyázni a lányomra.
A tüdőmön mintha elöl-hátul üllő lenne...
Ritkán, de durván érdesen, szárazon kezdek köhögni.
Baromira fáj. Meg úgy kb mindenem.
A kicsit úgy kapom haza az oviból, hogy fáj a hasa és a feje. Remek!
Délután a legnagyobb hív fel a zeneiskolából, hogy hányingere van és sz@rul érzi magát.
A kistücskök meg nem tudom hogy, hol a bánatban jöttek ki, de tele velük az előtér.
Egy "élmény" őket összevadászni. Egyenlőre kisebb hangya méretűek, nemrég keltek ki.
Ma még nem volt kaja, ami fél óránál tovább maradt volna bennem és kis híján elbőgtem magam, hogy le kellett mondanom a holnapi napom.
Már hiányzik az "óvóbácsim" nyugtató hangja.
Péntek óta nem ültem géphez.
Nem haladtam a Linyphi-k leírásával, az albumokkal, a nemzetséges poszthoz rajzokkal, semmivel!
De képtelen vagyok géphez ülni, még 10 percig megállni a lábamon is kihívás.

október 13 - kedd

Ohh, yee...
Ahhoz képest mennyire görcsölt a gyomrom hogy mertem vacsorázni kicsit, bennem maradt éjjel a kaja!
Mondjuk a nagyfiam meg kb megtanulta a wc-n is eljátszani (elfröcsögni) a Kis kece lányomat...
A legkisebb közölte reggel hogy fáj a kicsi szíve közepe... majd' megzabáltam a dumájával.
Így egyedül a hős, szőke hercegem ment ma suliba.
Boldogságomban hogy már képes vagyok akár órákig is egyenesen megülni, rábólintottam a holnapra.
Remélem se nem leszek mégis rosszul, se nem fogom összefertőzni ovizsarukámat.
Ma már géphez is ültem, oké utalnom kellett párat.
De legalább addig eljutottam hogy kilőjem az értesítéseimet és átgépeljem ezt a füzetemből.
Délután majd megpróbálok bemászni a kádba relaxálni egyet, hátha segít.
Még mindig fáj mindenem, a tüdőm satuban, de azért jobban vagyok.
Kíváncsi leszek a társaság többi része mikorra bukik ki.
Most meg megyek, adok nekik kaját...
Ja, még élek! Bár az elmúlt pár napban már nekiálltam párszor megfogalmazni fejben a búcsúleveleimet.
Van akinek hosszas gondolkodás után is meglepően egyszerű lenne: Szerettelek!