- Mi a kérdés?
- Hogy MIÉRT?
- Mert ilyen. Nem bír a vérével.
- Én sem! De felnőtt vagyok, házas vagyok, szülő vagyok, van bennem annyi tartás, empátia és felelősségérzet, hogy ne csináljam.
- Szereti?
- Azt hiszem és nem tudom.
- Kifejtené?
- Azt hiszem szeretem, mert minden nap várom haza. Aggódom érte ha késik, fellélegzek ha belép az ajtón. Nem tudom hogy szeret-e. Mindig mondja, mindenkinek mondja, akkor is mondja ha közben másnak is.
- Nem a szavak számítanak. Érezteti?
- Sokat segít, támogatja a hülyeségeimet, eltart minket. Megcsal, megaláz, hazudik, sosem beszél szinte semmiről magától.
- Mit érez amikor vele van?
- Biztonságot, félelmet, bizonytalanságot, boldogságot, keserűséget, fajdalmat, szerelmet, vágyat, megvetést, gyűlöletet, halálvágyat, meggyugvást.
- Pozitív érzéssel kezdte és azzal is zárta. Mégis közben sokkal több a negatív érzelem. Ezeket mindig érti mellette, vagy váltakozva?
- Pár másodperc váltásnak számít? Mindig! Ugyanezeket és állandóan.
- És ha nincs maga mellett?
- Akkor is kb. Talán akkor kevesebb a pozitív gondolatom.
- Úgy érzi rabságban van?
- Igen. De én vagyok a saját rabőröm.
- Fél tőle?
- Attól, hogy mégjobban összetör érzelmileg.
- Érzelmileg kiszipolyozza?
- Igen és értem mire gondol. De nem ő a pszichopata, hanem én. Talán ő is. Talán mindenki az egy kicsit...
- Miért nem hagyja el?
- Nem tudom. Érzelmileg is, fizikailag is, anyagilag is belerokkannék.
- Nincs aki segítsen?
- Nem akarom.
- Mert szereti.
- Gyűlölöm! Egy rohadt, szemét, hűtlen, hazudozó bunkó! Már annyi fájdalmat okozott, hogy ha össze lehetne gyűjteni, ki lehetne írtani vele egy nagyobb várost! Már annyiszor haltam bele hogy ennyi élete egy kibaszott macskának sincs!
- És most miért sír?
- Mert fáj!
- Mi fáj?
- Emlékezni rá milyen volt elhinni hogy szeret...