Szokásos káosz...
A szélvihar napok óta kicsinálja a szívem, még pár nap ilyen lesz. Ha túlélem, egy szavam sem lesz már idénre.
De kivételesen időben kész lett a kaja is, a sütik is, a fa is, megkapták a gyerekek az ajándékaikat.
Neccesen.

Még okt 28-án megrendeltem az ajándékaikat, de még egy hete is csak ígérgették hogy péntekre legkésőbb ideér. Így szombaton ajándékokat kergettünk, próbáltam találni valami nem túl béna "B"-tervnek valót.
Tegnap egész nap rendrakás, takarítás, mosás, sütés.
Pénteken is már pakolászás, takarítás, apró finomságokkal. Mint pl egy hétnyi uzsonna a tesicuccba csomagolva, egy fél mikuláscsomag a kukába kidobva, csokipapírok a szekrényekbe dugva, iskolai aláírni való papírok az ágy alatt, stb.
Szintén pénteken a középső fiam elfelejtette elvinni az ajándékát a kislánynak akit húzott, persze én lettem lebaszva és én szégyelltem magam helyette.
Amúgy is megkaptam a fejemre hogy a gyerek borzalmasan viselkedik és káromkodik, tojik házit csinálni, sokszor hiányos a felszerelése (pedig nála van, csak a padban). A nagyfiam meg már lazán szarik bejárni bizonyos órákra és a tanulmányi eredményei is erősen romlanak. 8-ban, továbbtanulás előtt! Persze húzzam ki őket mindig a xarból, tartsam mindenért a hátam. Cserébe meg sem hallják ha beszélek hozzájuk, szinte lehetetlen rávenni őket, hogy bármiben is segítsenek itthon.
A kicsik is egyre tüntetőbbek mindenben, az istennek nem fogadnak szót.

Mindettől függetlenül volt egy jó időszakom.
Kiegyensúlyozott voltam, szinte kisimult idegekkel. Mondhatni boldog.
Úgy éreztem van miért élnem, számítok, hasznos vagyok.
Aztán persze egy pillanat alatt rommá hullt minden.
Most elvagyok. Fogjuk rá stabilan.

A boldog zsivalyt mostanra felváltotta a szokásos veszekedés.
Mindig van miért hisztizniük egymással. Mindegy milyen játék, mindegy milyen program, minden mindegy.
Emlékszem milyen volt a karácsony, mikor én voltam gyerek...
Sosem nyúlhattam a fához és a díszekhez, mert "tönkre teszem". Így a kis szobafenyőt díszítettem külön. Kivágtam és hajtogattam papírdíszeket. Oda raktam mami ajándékát alá. Az volt a mi külön fánk.
Jó volt segíteni neki sütni a sütiket, hagyta. Közben Mária énekeket és operetteket énekelt nekem régről.
Ha leült, odaültem a lábai elé a földre és simogatta a fejem.
Aztán persze mindig eljött a "szenteste" kikiáltású rész, mikor fel lett rakva bakeliten egy rakat karácsonyi búbánat.
Lámpák lekapcsolva és jött a legrosszabb rész: anyám nekiállt bőgni hogy ő egész évben mennyit dolgozik értünk és mi milyen hálátlanok vagyunk.

Bármennyire szerettem volna hogy szögegyenest más legyen a gyerekeim élete, valahogy nem sokkal másabb, mint az enyém volt.
Pedig nem rinyálok nekik, nem próbálok lelkiismeretfurdalást kelteni, megteszi helyettem más...
Szinte mindent máshogy akartam csinálni, mégis ugyanakkora bakikat és pofáraeséseket halmozok mint anyám.
Sok a párhuzam. Túl sok. És persze mégtöbb a szar.

Hm. Már megint ott tartunk, hogy mindenki ordít mindenkivel hogy utálja és el akar költözni... Boldog karácsonyt!
De túlélem ezt is. Lassan kúszik az éjjel és talán újra álmodhatok.
Csak a szél és a szívem engedjék még...