Szó szerint szart sem látok a gazban...
Jó, összeszedtem, amit megtaláltam, de közben megfulladtam és térdhajlatig összeszúrkált mindenféle kisf@szom növény.
Nagyon kellene már a mentés, hogy le legyen nyírva.

A nagyoknak vége, a kicsiknek már csak egy hét a suliból.
Pityu még mindig nem közúti vizsgázott le, az eü részének még neki sem állt, de legalább lemaradt az első szavazásáról, mert elhagyta a személyi igazolványát.
Dani így is bukik, bár legalább helyileg többet tartózkodott az iskolában, amióta az apjánál lakik (nem ott van az orvos, hogy lemenjen igazolásért).
Bodó (kis noszogatásra ugyan, de bement) probléma nélkül levizsgázott tubából tenorkürtön, az iskolai eredményei ugyan nem szín 5-ösök, de 4-esnél nincs rosszabb.
Manó tegnap vizsgázott fuvolából, szerdán meg épp hogy beestünk a fuvola koncertjére a röpimeccsek után.
Amúgy nagyon korrekt volt a gimis röpisek ellen beállított 5-ikes szerencsekupac, akik (Sári kivételével) úgy néztek ki, mintha még röplabdát sem láttak volna.
Egy dolog, hogy fele akkora gyerekek, hogy a hálóig sem jutott el egy nyitás sem (inkább oldalra kiküldték pár méterre maguktól), hogy még amelyik fogadni próbálta a labdát, az is derék alatt kosárérintéssel próbálta volna meg feladni, legtöbbször inkább csukott szemmel elfordultak, ha feléjük érkezett a labda.
Ja, exröpisként durván siralmas volt... persze inkább meg sem szólaltam.
A lányom kifáradt, lehangolódott, így a kitűnőre megtanult darabjaiban is rontott a koncerten.

Az utolsó két hétre kiesett az autóm a használatból, pont, amikor nagyon kellett volna.
Egy ideje már nyavajog a rögzítőféken, hogy vmi hibája van (még a szerelő sem tudja mi).
Aztán elkezdte elfolyatni a fékfolyadékot.
Aztán Pityu véletlenül a fagyállóba töltötte után (egymás melletti tartályok, nem veszekedtem, hogy összekeverte, csak aggódtam), Q persze kiakadt rendesen.
Mindenki mondta a magáét, hogy de az elmar mindent / tönkreteszi a motort / nem is keveredik, mert a fékolaj fent marad a hűtőfolyadékon / stb.
Végül csak le kellett engedni, átmosni és újratölteni, a szerelőm elég gyorsan és nem is vészes összegért megcsinálta.
Mióta elhoztam tőle, azóta alacsony sebességfokozatban kanyarodva rángat az autó.
Na, rájöttünk, a kormányszervó...
Míg a motortérben kereste Laci, hogy hol lehet a szervó folyadék tartály, kiszúrtam, hogy a beöntő tartály alól csöpög a fékfolyadékom.
Legalább az megvan honnan, mert arra is aztán az ABS kockától az összes hengerig már mindenre volt tipp mi okozza.
Laci nem találta, a szervó elektromos, talán nincs is olyanom, hazaküldött, hogy szerdán majd szétbontja, addig szerezzek új fékfolyadék tartályt.
Okos kislány hívja Gábort, aki az Espace zseni, tarhálás, kérdezés...
Űberjófej: "van vagy 10db és te vagy az első, aki ilyet keres, ha bejössz érte Pécsre, adok egyet".
Király! És még azt is elmagyarázta (mintha én meg tudnám szerelni), hogy bizony attól még van hidraulika, csak saját villanymotor forgatja és a jobb első lámpa mögött helyezkedik el.
Hogy ne alulról, a dobbetét felől bontsuk, mert onnan csak a tartály aljához jutunk, és még csak az egész elejét sem kell lebontani, mert a hűtőrácsnál van egy 10-es csavar, azt ott le kell kapni, alatta még egy műanyag burkolat, amit le kell pattintani és tádám, már ott is a szervó folyadék tartály, elérhető módon!
Ilyenkor azért felmerül bennem, hogy valahonnan meg kellene szereznem milyen alkatrészekből és hogyan is áll össze az autóm és mi - mit csinál, hogy ne érezzem magam elsőre mindig hülyének, ha nem értem mi baja az autómnak, vagy miről beszél pl a szerelő...
Na nem azért, hogy szereljek (de tényleg nem), csak azért jó lenne, ha nem csak "felhasználója" lennék a saját járművemnek, hanem bizonyos hangokból, hibajelenségekből tudnék következtetni mi is okozhatja.

A mosógép már egy ideje haldoklik, kissé "döglött csapágyas" hangja van, az elmúlt pár alkalommal már nem is olyan frissen mosott illatúak a ruhák, amiket kiszedek.
A fenti bojler már régóta le van kapcsolva, be van rohadva, a lenti egy ideje csöpög, tegnap úgy döntött ő ugyan többet nem melegít vizet.
Ergo nincs meleg víz a házban.
Ami mondjuk mosogatásnál sem épp kellemes (jó zsíros edények meg röhögnek közben), de indukciós lapon melegített vízzel fürdetni a gyerekeket, meg mosni a lányom hosszú haját...
A f@szán falba épített wc tartály is hol folyik - hol nem, hol szörcsög - hol nem, várom mikor döglik meg az is a hol melegít - hol nem mikróval egyetemben.
Jogos, ha icipicit tökömtelevan?
Arról nem is beszélve, hogy már akkor utáltam az elektromos redőnyöket, amikor ideköltöztünk, azóta már párnak már meg is állt a motorja (így se fel, se le nem húzható), a maradék motorja is hallhatóan döglődik meg.
Vagy állandó sötétségre lesz ítélve 1-1 helység, vagy mindenki bebámulhat, ha este lámpát kapcsolok...

Pár napja, pár nap nemalvás után bekumtam napközben.
Olyan valószínűtlenül élethűen álmodtam, hogy konkrétan mindent éreztem...
Talán, ha 2 órát feküdtem, de éveket ölelt fel, rettentő részletességgel.
Nem emlékek voltak, fikció, mint egy "Zs" kategóriás romantikus dráma vmi gány csatornán a tv-ben.
Akkor kezdődött, amikor még nem is kamaszodtam, egészen kicsi, pukkancs, deszka kislány voltam.
Úgy fogatott maga mellé a két srác, mintha a húguk lettem volna; mint 3 testvér.
Piszkálódások, sok-sok közös élmény, egymás mellett teljes vállszélességgel kiállás minden helyzetben.
Akár sulis, akár otthoni balhék vagy örömök, baráti társaságokban szerelmek vagy konfliktusok...
Láttam, éreztem, átéltem esést, törést, egyszerű félelmet egy témazáró dolgozat miatt, égést a Napon, a Balaton hideg és halszagú vizét...
Hogy mennyire eszetlenül próbáltam menő és felnőtt lenni 16 évesen, amilyen tényleg voltam.
Ahogy kimázolva, mindent kipakolva rúgtam be a diszkóban és játszottam a "naggyonbeállva" játékot mikor még csak spicces voltam.
Mindkét srácot túlontúl szépnek tartottam.
Zoli fekete hajú, kék szemű, kiemelkedően jó anyagi háttérrel rendelkező, laza életfelfogású, önfejű, vékony-sportos testalkatú srác volt.
Gábor szőkésbarna, barna szemű, keményen tanuló, majd dolgozó, enyhén fedettebben izmos testalkatú, kedves, előzékeny srác volt.
Őszintén szólva egyik sem "ideál", álmomban mégis a világ legszebbjei voltak mindketten.
Mikor berúgva végül Zoli ágyában kötöttem ki, amit persze Gábor ellenzett, elkezdődött egy enyhe feszült légkör hármunk között.
Mindkettejüknek tetszettem, mindkettejük tetszett és a közös gyerekkor ellenére nem voltunk rokonok.
Hiába jártam (de hülye kifejezés) Zolival, még álmomban is rájöttem, hogy nem tudok dönteni kettejük között.
Viszont részben kívülről szemlélve sokkal tisztábban, élesebben és érthetőbben láttam a vívódásaimat, mint anno kamaszként, némileg hasonló helyzetekben.
Mindig azt hittem, hogy csak meguntam az előzőt, vagy csak kíváncsiság, birtoklási vágy, vagy csak az előző nem volt "az igazi".
Mára már tudom, hogy nincs is olyan, hogy "az igazi"!
Bárki lehet "az igazi" kölcsönös tisztelettel, szeretettel, kölcsönös kompromisszumkészséggel és senki sem "az igazi", ha a két fél közül bármelyik is nem ugyanott tart (fejben), mint a másik, ha nagyon különbözőek a vágyak, elvárások akár a kapcsolatról, az életről...
Most láttam magam először kívülről, amit akkor annyiszor és annyira megszenvedtem, mennyire felszínesnek tűnik kívülről.
Váltogatás, egymás mellett tartott szeretők... és nem birtoklási vágytól, hogy mind engem akarjanak, engem szeressenek, vagy mert játszottam velük, mikor egyik sem érdekelt igazán.
Sosem voltam olyannal, akit ne szerettem volna teljes szívből és ne gondoltam volna azt, hogy "örökké fog tartani"...
Azért akartam Gábort, mint anno, mint egész életemben mindenkit; hogy megmutassam neki mennyire szeretem (őt is) teljes szívemmel, testemmel, lelkemmel, mennyire fontos és értékes számomra, megmutatni neki saját magát az én szememmel...
Ezek után eléggé elgondolkodtam.
Amúgy a monogámia vs. emberi ösztönökről is, hogy mennyire nem elfogadott szociális norma több embert szeretni, holott, ha több gyerekünk van, nem szeretjük azért a másikat kevésbé.
De legfőképp Q-ról.
Persze, lehet, hogy magam nyugtatásaként akarnám belemagyarázni, hogy olyan, mint én, holott nem, egyszerűen lyuk-lyuk, más ösztönök hajtják, nem tudom.
Nem látok bele.
Hogy ítélkezhetünk a másik emberekről, mikor saját magunkat sem ismerjük igazán?
Itt vagyok 40 évesen és egy délutáni bealvás alapján próbálom megfejteni magam, rájönni, hogy még mindig ugyanolyan döntésképtelen lennék adott helyzetben, mint 16 évesen, hogy ugyanúgy az ösztöneim vezérelnek, nem az eszem, hiába fáj már előre, sírok már előre tetteim súlyától, hogy ha szeretek, mindkettejüket megbántom és elvesztem...
Napok óta azon filózok hogyan is tudnám megfogalmazni mit érzek, mire jöttem rá, rájöttem-e egyáltalán valamire.
Hogy megbocsájtok...?!
Vagy megértem...?!
Elfogadom...?!
Megint más kérdés, hogy öl a düh és tehetetlen kétségbeesés ahányszor csak hallom a lányom éjszakánként fuldokolni, amiért félrenyeli a saját nyálát a születése előtti fertőzés következményeként.
Ez nem maga a cselekedet, a hogyanja, a felelőtlensége eredménye, ami a gyermekemre, a gyermekére egy egész életen át kihat.
Ezt képtelen vagyok anyaként megbocsájtani.
És nehezen megy a bennem tett fizikai károkon is túllépni, tekintve, hogy napi szinten nehezítik a létezést, a használhatóságom a gyerekeim és magam számára is.
Nem akarom már büntetni.
Értelme sincs.
Mégis, mikor csúnyán (vagy indokolatlanul) szól rá vmelyik gyerekre, azt atomrobbanásként érzékelem magamban, nem érzem, hogy joga lenne ezek után őket bármiért is megbántani.
Még többet bántani.
Mikor annyit tett azért, hogy kevesebb ideje legyen az anyjuknak mellettük...
De annyit tesz azért is, hogy az anyjuk minél több időt tudjon velük tölteni, amíg itt van...
Sokan mások részegen verik a gyerekeiket napi szinten, ő rengeteget dolgozik azért, hogy (amennyi telik) azt megadhassuk nekik.
Már nem düh, csak csendes szomorúság.
Néha felszakad, néha elszakad.
Újabb sz@rból várépítés.
Még mindig együtt...
...egymástól távol.
Talán a fizikai távolság farag le valamennyit a köztük lévő űrből.
Talán az idő mégis old meg valamit.
Ha mindent nem is.