Őszintén nem tudom sokszor miért is csinálom ezt.

Az elmúlt 13 évben...

- először gyötrődtem, mert úgy éreztem egy csalfa kurafi

- aztán elhittem, hogy nem, akkor meg a váláson, az összeköltözésen és hogy el ne veszítsem a fiaimat

- töröltette velem a 7 éven át napi szinten vezetett blogomat, mert zavarta az exnejét (akihez amúgy "hazajárt" otthonról, ahogy sok máshoz is)

- aztán sorra vetéltem el a fertőzésektől, csak még nem tudtam mi az oka

- aztán összejött a lányunk, erre nekiállt elidegeníteni, bunkózni a fiaimmal, pedig előtte teljesen rendes volt velük

- aztán majdnem ott maradtunk a lányommal mindketten szülés közben (utána derült ki miért is)

- míg mi a lányommal a kórházban feküdtünk, ő szétküldte a "csak még egyszer utoljára rosszalkodjunk" körüzenetet

 - elkezdődött a fiaim kizárogatása (kulcsra) a szobánkból és míg szanaszét vágott hassal próbáltam az állandóan bőgő lányunkat ellátni, közben 123 privát ablakban mentek a pornók, a társkeresők és chat ablakok a takargatott és elforgatott monitoron

- ahogy jött sorban az "Uppsz, bocsi!", "De csak egyszer...", "De csak eggyel...", "De csak egy hétig...", "De csak egy hónapig..." hazugságtenger, úgy zuhantam meg, lett állandóan magas vérnyomásom, szörnyen lefogytam, vagdostam magam, meg akartam halni, csak épp a fiaimat nem akartam magukra hagyni

Ki akartam kiabálni a világba, hogy mindenki tudja meg milyen, de nem tettem. Pedig az összes email/facebook/iwiw/stb üzenetét megoszthattam volna a saját profiljáról, hogy lássák az ismerősei, lássák a nők, kislányok mennyire ugyanakkor ugyanazt írja és hányuknak. Eközben mindenkitől azt hallgattam, hogy összetehetem a két kezem, hogy ilyen férjet találtam...

- végül már nem mertem az utcára sem kimenni, mert mindenhol, mindenkiben az ő nőit láttam (időnként tényleg, mikor véletlenül "pont rosszkor" látogattuk meg a végállomáson)

- ilyenkorra már látszólag nem zavarta, ha végigbőgtem a "szerelmeskedést", vagy szóban/írásban könyörögtem, hogy egyszer az életben mondjon igazat, hogy legyen egy pont, amire támaszkodhatok...

- mire összekapartam magam annyira, hogy végigcsináljak még egy válást, terhes lettem a fiúnkkal

- végigbőgtem a terhességem (nem a gyerekre haragudtam, magamat gyűlöltem)

- kiköltöztünk pittyparafalvára, hogy "új életet kezdjünk"

- itt legalább senkit sem ismerek, nem tudok "rosszkor" megjelenni a munkahelyén, nem igazán van munkalehetőség, részéről minden változatlan maradt, csak én lettem még kiszolgáltatottabb

- 1,5 éve ment ki külföldre dolgozni, azóta kevesebb a konfliktusa a gyerekekkel is, velem is és még hálás is vagyok, hogy lényegében eltart, mert az én bejövőm nem valami sok.

És most meg azon agyalok, hogyan lehetnék újra kedvesebb, mosolygósabb, odaadóbb feleség, mert az a gyerekeknek is, neki is jobb lenne.

Akkor most felteszem a nagy (költői) kérdést: melyikünk is a nagyobb barom?!?

Igen, én.

Ja, minden rendben.