Túl sok mindent érzek, túl sok minden fáj.
Nem akarom.
Gyűlölöm a káoszt a fejemben, a szívemben.

Bűntárs vs. szájkarate
Nem értem. Nem is...
Én vagyok a buta és a naiv hogy kiállok az igazam mellett, hogy védem a védteleneket viharral szemben is.
Hogy tanulni vágyom olyanok között, akik már rég nem akarnak tanítani.

Belefáradtam hogy ezer felé figyeljek és osztódjak.
Nem vagyok anya. Nem vagyok feleség. Nem vagyok szerető. Nem vagyok diák. Nem vagyok tanár. Nem vagyok semmi...
Már sem nő, sem lány, sem élő, sem érző, se hit, se akarat, lassan álmok sem.
Csak aludni akarok és nem kelni fel többé.
Álmok nélküli sötétség.

Talán nem fájna már többet semmi sem...
Tudok még jobban szétszakadni?
Tud még tovább szakadni a szívem?
Még hova? Még miért?

Már nem akarom elölről kezdeni az életem.
Megjavítani amiket elrontottam.
Csak befejezni.
Elég!

Nem látok ki a szennyből, a porból, a könnyeimből.
Nem látok semmit tisztán.
Káosz, fájdalom, fáradtság, magány és zavar a fejemben.
Megszegtem, leléptem. Menekülök mások elől, magam elől...