A csütörtöki, újlengyeli kirándulás után 38,4°C-al keltem, bugyborékoló tüdővel.
Megjött a nagyfiam iskolájából a papír, hogy kezdjek vele valamit, mert szarik tanulni.
Köszke, majd a 16,5 éves helyett is bizonyára én adjam le a leckéit...
Aztán hazacsámpázott drága gyermekem:
- Az Istvánnal voltál? (Ez azért elég egyszerű kérdés, nem?)
- Mivan? Nem! A fülészeten voltam! - hepciás, kikéri magának hangon.
Na ja, csak hogy az Istvánnal volt. És nem értem miért kell róla hazudnia már megint.
Szokásos minden házimunka elvégzése után délután fél 2-re már 39,3°C volt a hőm.
A következő 4 órában lassan araszolgatott a 40,2°C-ra, amit utána tartott is.
Közben a kicsik összebalhéztak, persze a másik a hibás, a másik kezdte, összeverekedtek.
A középső fiam meg elővette a megértő formáját... ránézett a hőmérőre:
- Jajj, szegény anyu, kaphatunk nasit? Van csoki? Meg valami sós is...
Tényleg szolgának vagyok itt.
És persze menjünk, pihenjünk le időben, de azért én maradjak fent, amíg a gyerekek ki nem dőlnek.

Szombaton 38,2°C és 38,5° között stagnált egész nap a hőm.
Kicsit lassabban, de csináltam a dolgaimat.
Vasárnap még mosottfosnak éreztem magam, de elvittem megjáratni az "új", "kis"autómat.
(Ki nem szálltam, no para, senkit sem baciztam össze.)
A ma reggeli, tipikus hétfői kaotizmust is sikerült túlélnünk az utakon.
És réges-régóta először egyedül itthon.
Ha nem érezném még mindig émelygősen magam, már ordíttatnám a zenét és vernyákolva ugrabugrálnék rá.

Ehelyett legalább be kellene lépnem fb-ra.
De tartok tőle, hogy több, mint egy hét után mi vár ott rám...
Káosz a csoportomban, lecseszések hogy hol az admin, számonkérések a gyerekeim tanáraitól, hogy melyik anyagot miért nem adták le és én mit képzelek magamról, hogy így viselkedik a gyerek...
Vagy legalább pihennem kellene.
Már végigetettem/takarítottam az állatokat és az elmúlt 1 hétben 1 éjszakára valót nem aludtam.
Csak ha letelepszem pihenni, még elkezdek álmodozni, ábrándozni... még elkezdek bízni, remélni... csak hogy legyen honnan megint pofára esnem.