Kimentem összeszedni az udvarban a kutyagumikat.
A hetek óta nálunk lakó pici ökörszem olyan kíváncsi volt hogy mit csinálok, hogy követett.
Egy darabig mellém-mellém röpködött, majd odaült a lábamnak támasztott botra, amíg a zsákkal babráltam.
Nagyon aranyos volt.
Melengette a lelkemet.
Kicsivel hátrébb, a kert végében lévő "döglött" szilvafánál kerestem a szememmel hol kopog a harkály haverom.
Gondoltam, mivel közel mentem, megint arrébb röpült.
Lehajoltam összeszedni egy kupacot, erre megjelent fejmagasságban.
Nézegetett egy kicsit, majd úgy tűnt megállapította, hogy úgy sem fogom bántani és kopogtatott, bontogatott tovább.
Karnyújtásnyi távolságon belül volt.
Időnként meg-megállt kicsit rámnézni, mikor arrébb léptem, de nem zavartatta magát.
Úgy tűnik ő is megszokott az udvarban.
A tengelic és cinkekupac egyenesen jön szólni, ha kifogy az etető, vagy kevés a víz... imádom!
A gerlék is nyár óta már csak a 45-50cm távolságot tartják, pedig nem azok a városi tubik.
Szeretem ezeket a kis tüneményes, félénk, lassan barátkozó "barátokat" az udvarban.

Először mentem ónos esőben.
Bár nem szoktam beszélgetni a szülőkkel, szemmel kerestük egymást az iskola parkolójában kinek sikerült épségben odaérni a gyerekért.
Amolyan csendes aggódás egymásért, nyugtató összetartás.

Meg az össze nem tartás...
Egy óvodás forma kisgyerek az iskola melletti játszón lélekszakadva sírt és óbégatott az anyukája után.
Egyetlen szülő sem ment oda hozzá bánat tudja mióta...
Már akkor hallottam, mikor bekanyarodtam az utcába, mire leparkoltam, kiszálltam és indultam volna hozzá, akkor jelent meg mellette egy anyuka kérdezgetni hogy veszett el.
Hogy lehetnek ennyire érzéketlenek az emberek?

A múltkor az én gyerekeimet (a két kicsit) is kiküldték oda minden tanári, vagy szülői felügyelet nélkül, mikor a kovidos osztálytárs miatt haza lettek küldve napközben.
És ha csak órákkal később tudok menni értük?
Akkor nem fél órát fagyoskodnak egyedül...

Az ónos eső utáni reggel a középső fiam osztálytársáék autóját láttuk rommá törve az út szélén.
Már megint valaki "okosan" előzött a kanyarban.
Már megint a véltenek kerültek az intenzívre.
Az sem biztos, hogy a nyolcadikos kislány így fog tudni továbbtanulni jövőre.
Próbálunk vigyázni a gyerekeinkre és elég egy ilyen idióta fasz ahhoz, hogy megnyomorítsa, derékba törje az életét, esetleg el is vegye...

Tegnap este a középső fiam adott vacsorát a kicsinek.
Örültem neki, hogy ilyen gondoskodó és rendes.
Aztán nem tetszett neki hogyan mosott kezet és addig csapkodta a fejét, miközben ivott a kicsi, hogy kihányt mindent.
Tehetetlenségemben ordítottam és ráncigáltam Danit.
Volt értelme?
Nem.
Már megint csak nem lehetett békén hagyni a másikat...
Állandóan "belerúgnak" egymásba hol érzelmileg, hol fizikailag.
Gyűlölöm ezt.
És gyűlölöm, hogy most bennem sem volt elég türelem és bölcsesség, hogy emberien oldjam meg a helyzetet.
Anyához méltóan.
Fáradok.
Szar vagyok.