26-án megnyerték Bodóék az első kosár "kupájukat" Pécsett.
27-én iskolai feladat: rajzold le hogy van feldíszítve a ház...
Hogy miafaszom micsinálva? Novemberben?
Februárban meg majd tojást festünk?
Mondjuk pozitívum, hogy decemer elején meg legalább feltették körkérdésnek a tanárok, hogy 1000.-/fő elmehet-e az osztály koncertre.
Még egy ilyen értelmes osztályfőnök nem volt egyik gyerekemnél sem, hogy megkérdezi, egyáltalán belefér-e a keretébe minden családnak.
Ráadásul kivételesen egy értelmes, gyerekeknek való program; a Csurgó zenekar koncertje.
Múlt héten már katasztrófa mennyire recsegett, ropogott az autóm, hidegben meg el sem akart indulni.
Q és a szerelő tüneti totózása, hogy a kettős tömegű kezdi megadni magát, a kuplung esett szét...
...majd hétfőn közölte a szerelő, hogy kedden átnézi... elvitte egy körre, szerinte a toronycsapágy, nyugodtan mehetek még vele.
Csütörtökre kisírtam, hogy tényleg nézzen alá; jééé, a kormány! Eltört valami összekötő.
Szóval ja, menjek csak vele.
Mondjuk az előizzítás még akkor is halott, ő meg nem hajlandó a relékre ránézni, "villamosságot nem szerel". o.O
Ok. Szóval egyenlőre nincs használható állapotban az autó, hogy gyerekeket biztonságban hurcibáljak vele életveszélyes vadbarmok között.
Hétfő reggel Isti beteget jelentett egész hétre.
Szintén hétfő reggel, miután elengedtem a kicsiket az iskola kapujában, mentem vissza bevásárlás után az autóhoz, a kicsi ott rohangált az út közepén bőgve...
Eltűnt a benti cipője, a kintiben meg nem mehet fel az osztályba.
Zseniális! A portás meg hol volt, amíg egy 8 éves random kirohangált bőgve az útra, hátha elütik?
Mire kedden hazaértem velük, Bodó kidobta a taccsot az előtérben a papucsokra, cipőkre, táskákra, lábtörlőre...
Csütörtökön reggel már a lányom is bemondta az unalmast, pénteken Dani is.
Délelőtt még örültem, hogy milyen szépen elpókereznek együtt, aztán Isti megint végigordibálta a napot, estére Bodó megrúgta Manót pont ott, ahol amúgy is nagyon fáj neki.
Amire már több, mint egy éve azt mondta a röntgen szemű átok kontár bonyhádi orvos, hogy semmi baja. Még mindig fáj neki!!!
Szóval az előbb kiordítottam az összes hangom.
Megfájdult a fejem, hetek óta sajognak a fogaim, fáj a gyomrom.
Tegnap a szülinapomon legalább némely gyerekem benyögött egy "boldog szülinapot"-ot és ennyi volt a nagy ünneplés.
Le vagyok hangolódva. De nagyon.
Boltba kellene mennem, egy csomó minden nincs itthon, jó lett volna ma tudni vinni zeneiskolába a kicsiket...
Hétfőn fellépésük van, jövő héten hangszeres vizsga (bár az inkább csak meghallgatás).
Nem tudom autó nélkül mit hogy oldjak meg ilyen távból, ennyi felé.
Ma megnéztem egy filmet és végigbőgtem, pedig én nem vagyok ilyen...
Nem tudom hogy tudnám rávenni a gyerekeimet hogy szépen szóljanak egymáshoz és hozzám, szépen viselkedjenek, ne úgy, mint egy sprőd pokróc.
Fáj.
Ahogy az is, hogy összesen két dolgot kértem: hűséges legyen hozzám és ne tegye boldogtalanná a gyerekeimet.
Mindkét férjem elbukott, pedig nem extra kérések.
Sosem érdekelt a bankszámla, az autó megléte vagy márkája, nem kértem ékszereket, táskákat, cipőket, semmit.
Csak nyugalmat és szeretetet. Otthoni békét.
Miért ilyen nehéz, bonyolult ez?
Pedig mennyivel több energiánk lehetne mindenre, ha otthon töltődni tudnánk végletekig merülés helyett?
Most nem a házimunkára gondolok, hanem idegileg. Lelkileg.
Ha tudnám, hogy van, aki rám mosolyog, szeret, megéri az egész... könnyebben menne.
De ki vagyok merülve. Nincs kedvem már semmihez.
Sem az ünnepekhez, sem folytatni... semmit.
Magányos vagyok.
Kicsi vagyok.
Nem akarom.
