A 78-ik ébren lévő órában, kb dél és fél egy körött úgy döntöttem megpróbálkozom újra a pihenéssel.
Ahogy lehajtottam a fejem a párnára, mintha átlőtték volna... se kép, se hang.
Este fél 8-kor úgy nyitottam ki a szemem, mintha napokat aludtam volna át.
Szerintem egy mm-t sem mozdultam, nem emlékeztem, hogy álmodtam volna, csak fájt a fejem és ki voltam száradva.
Mint akit kiütött valami durva cucc.
Szerintem közben egy hadsereg is beronthatott volna, arra sem keltem volna fel, pedig világ életemben olyan éberen aludtam, hogy ha bárki, akár csak inni kelt fel, azt hallottam.

Időnként érdekes milyen élesen kirajzolódik a Föld, a világ, az élet egyensúlyra való törekvése.
Mint, mikor élesedik a hallás, mikor fakul a látás.
Megnő a ragadozók száma, ha elszaporodik a táplálék és pusztulnak, ha lecsökken az.
Csak az tud igazán, lángolón szeretni, aki képes iszonyatos gyűlöletre.
Mindenhol erő-ellenerő, hatás-ellenhatás.
Az időjárás, a testünk...
Egyedül az emberek cselekedetei mennek ezzel az örök és legfontosabb törvénnyel szembe.
Egyedül az emberek próbálják felborítani mindent tönkretéve.
És mégis, amiről nem tehetnek, amit nem a tudatuk kontrollál, még a saját testük is arra törekszik.

Simán "megettem" a Titán 3-4-et egy nap alatt.
Nem, nem csak olvastam a nap folyamán.
Viszont az utolsó könyv 27-ik fejezetét végigbőgtem.
Egy könyvön? Én? Igen.
Patakokban folyt a könnyem.

"...mint a porcelánnal..."
Vannak olyan kapcsolatok az életben, melyeket leginkább egy pókhálóhoz tudnék hasonlítani.
Néhol kusza, szövevényes.
Gyönyörű.
A maga nemében nagyon is erős, mégis iszonyatosan könnyen elszakadhat...
...akár csak szálai, darabjai, vagy az egész egy rossz mozdulattal megsemmisül.