Délután két óra.
Koratavaszhoz képest meleg, napsütéses szerda volt.
Egy harmincas évei elején járó fiatalember belép az üzletbe.
-Buck? - néz rá hirtelen örömmel az eladó.
-Hé, Lia! Ezer éve nem láttalak. Itt dolgozol?
-Úgy is fogalmazhatunk. Enyém az üzlet.
Lia pár éve nyitotta meg kis ajándékboltját a King street-en. Nagy álma volt hogy sikeres üzletasszony legyen és mindent meg is tett érte. Sok tanulás és a kezdeti nehézségek után szépen fejlődött, bővítgette üzletét.
-Azta! Nem is tudtam. - mosolyodott el Buck, közben odalépett megölelni és két puszit csenni Liától.
-És te? Mit dolgozol, merre vitt az utad? - kérdezte a lány őszinte érdeklődéssel.
-Egy építési vállalkozónak dolgozom. Nem nagy cucc.
-Család?
-Van egy fiam.
-Na, az szuper! És hogy bírja idegekkel melletted az asszony? - nevetett fel Lia.
-Igazából sehogy. Pár hónapig éltünk együtt, mire Gery megszületett már különmentünk. De Gery jó srác, szoktam érte menni az oviba, néha hétvégén is elhozom pár órára. Nálad? Törpök?
-Á, nincsenek. Hacsak Ron-t nem számolom, de ő inkább a pasim... - nevetett fel Lia újra.
-Ez most elég hülyén hangzott. Ennyire gyerekes a fickó? - nézett Buck kérdőn a lányra.
-Nem, Ron a kutyám. Kan rottweiler és nem bírja ha valaki a közelembe jön. Féltékeny típus.
-Jesszus, nincs pasid? - vihogott fel Buck és oldalba bökte Liát.
-Nincs! - dugta ki nyelvét a lány. - Már egyáltalán nem olyan vagyok mint régen.
-Kutyából nem lesz szalonna!
A lány elhallgatott és elgondolkozott. Tíz hónapja fulladt kudarcba az utolsó kapcsolata, azóta nem volt senkije. Valójában utált egyedül lenni, de inkább igyekezett lekötni magát a vállalkozásával és nem holmi futó kalandokra vesztegetnie az idejét.
-Miért is jöttél? - szólalt meg végül.
-Kellene egy kolleginámnak valami. Valami kis apróság, de kedveskadés. Hogy érezze a törődést.
-Á, csak nem?
-Nem valószínű. Már majdnem minden srác megkörnyékezte a cégnél, de semmi. Névnapjára gondoltam...
Elbeszélgettek pég pár percet, végül kiválasztottak egy karkötő-fülbevaló szettet.
-Tudod mit, Lia? - kérdezte fizetés után Buck. - Péntek este összejövünk Tony-val. Eljössz te is!
-Ti még mindig összejártok? - kérdezte meglepődve Lia.
-Naná! Tudod hogy nem tudunk egymás nélkül élni! - nevetett fel Buck. - Legkésőbb kéthetente hétvégén bedobunk pár sört, de van hogy hétköznap is ha úgy jön ki. Eljössz?
-Nem is tudom Buck. - csóválta a fejét Lia. - Én már nem nagyon szoktam kocsmázni járni...
-Ne legyél már ilyen merev! Basszus, hol van a régi Liám?
Még középiskola alatt jártak együtt pár hónapot. Buck egy évvel járt Lia fölött.
Mindketten fesztelen, bulizós kamaszok voltak, sok futó kapcsolattal.
Mindenben benne voltak ami számított, mndenki hívta őket aki jó bulit akart.
Nem volt valami mély kapcsolatuk amíg együtt jártak, viszont közben és utána is jó barátok voltak.
A nagy szerelem helyett inkább a kihívás, a hódítás, a hirtelen jött szenvedély volt jellemző mindkettőjükre. Miután Lia is elballagott, egyre kevesebbet jártak egy társaságba.
-Jó, legyen! - egyezett bele végül Lia. - De a hajnalig tartó fekvehányós részéből hagyjatok ki! - mondta egy csíntalan kis mosoly kíséretében.
-Majd meglátjuk! - kacsintott rá a srác. - Akkor péntek, tizenkilenc, Hard Rak Cafe. - pontosította Buck. - De legyél is ott, különben visszajövök és fenékbe csíplek!
-Na, szeretném én azt látni! - nevetett fel a lány. - Nehezen dolgoznál utána törött kezekkel!
-Csá Lia! - indult meg az ajtó felé vihogva Buck.
-Szia!
