Tisztán emlékszem a szavaira, pedig még csak 16 éves voltam:
"Tudja kislány, nem szívesen mondom ezt de harmincra már ne tervezzen. Élvezze addig az életet, barátkozzon, tanuljon. De ne kezdjen olyan dolgokba amiket már nem fog tudni befejezni. Csak felelősen és visszafogottan! Ha nem lassít, még harminc sem lesz!"

Akkortájt vesztettem el az első barátom. Sírtam, de valahogy mégsem voltam képes felfogni hogy ő már soha többé nem mosolyog rám.
Egy évre rá vesztettem el az első fiam, fél évvel később a nagymamám aki felnevelt.
Az átkozott tüdőszanatórium.
De milyen ironikus, az édesanyját tüdőgyulladás vitte el, mikor még mami kislány volt.
Zongoratanárnő volt, fiatalon beleszeretett és teherbe esett egy családos politikustól.
Persze derékba törték a karrierjét hogy véletlenül se foroghasson olyan körökben ahol kinyithatná a száját...
Mosónő lett.
Mami apácazárdában nevelkedett.
Balga mód beleszeretett egy magas rangú katonába.
Operákat énekelt, majd könyvelő lett. Papa "féltette" a karriertől, a csillogástól.
Istenem de szerettem mikor énekelt nekem, míg a hajam fésülte...

Nem sokkal később sorra kezdtem elveszíteni a rokonaimat.
Nagynénik, nagybácsik, a nővérem, a nővérem édesapja, a tanáraim közül sokat, ma anyósomat.
Rengeteg dohányzás = áttétes tüdőrák.
Tekintve hogy kilenc éves korom óta dohányzom, nekem is jó esélyem van rá.
Sosem érdekelt, hiszen "úgyis a szívem visz majd el".
Nemrég ment el egy szomszéd lány. Egy fiatal anya. Agyvérzés. Szintén sanszos.
Mindig megrendített. Már sokszor mondtam, de most érzem először igazán:
én leszek a következő!

Nézem a gyerekeimet és félek.
A kicsi még csak három, én már harminchárom.
Nem, nem a haláltól félek, még csak nem is a szenvedéstől.
Őket féltem! Értük félek. És tehetetlen vagyok.
Tehetetlen leszek...