Tapsvihar, megbuktam!
Gyerekek baszomlassan gyógyulnak.
Itthon baszomlassan haladok a dolgaimmal.
Fáj a fejem és hullafáradt vagyok.
Megint kihagytam 2 éjszaka alvást, most éjjel is csak pár órát sikerült.
Közel 1 hétig face közelébe sem mentem, persze nem is hiányzom senkinek.
Itt is max az tűnne fel hogy dzsuva van, nincs kaja és nincs tiszta ruha.
Az előrejelzésekkel ellentétben ma ragyogó napsütés van, nyugodtan kimozdulhattunk volna.
Befejeztem pár képet, szeretnék végre a háztakarítással és pakolással is végezni.

Múlt éjjel nézegettem Q-t.
Lényegében még mindig ugyanúgy tetszik.
Szép a szája, a vállai, a nyaka...
Ahogy nézem és kezd elönteni a vágy, a szerelem, egyszer csak elkezd fújtogatni valami.
Ezer és egymillió szilánk fúródik belém mindenhol.
Pedig akár olyan boldog is lehetnék vele!
Az a felhők felett lila ködben járó kislány, mint akkor...
Pont akkor amikor ezeregy másnak is ugyanúgy tette a szépet.
Amikor mindenkibe szerelmes volt, mindenki hős lovagja és szeretője volt.
Már rég megbocsájtottam a megcsalásait.
De az utána következő hazugságtengerét és hogy ennyire semmibe vette mennyire összetört,
hányszor megalázott, hogy semmi szégyenérzet nem volt benne, hogy egy utolsó senki voltam,
azt sosem fogom tudni!
Mindenki hercege, kinek mindenki az Édese...
Lehettünk volna boldogok.
Még mindig tudnám úgy szeretni.
De saját magam blokkolok minden bizalmat és szerelmet iránta.
Örök gyötrődésben és félelmek közt élésre ítélt.

Pedig vele szabad voltam, mint a madár.
Emlékszem rá.
Hittem és bíztam benne.
Soha, senkiben sem szabadott volna.
De élet az úgy?
Élet ez így?

Már az álmokba sem tudok menekülni...