Egyik nap még én vadászom a villámokat, másik nap ők vadásznak rám.
Nem gyengén apokaliptikus élmény volt, ahogy a ház melletti oszlopba vágott Thor haragja,
majd szétrobbantak a lámpák, berobbantak a kutyák és elrobbant a rooter.
Meglepő volt tapasztalni mennyire függünk az áramtól, hogy még meleg kaját sem tudok úgy csinálni!
És milyen igazam lett, mekkora szar az exittlakó elektromos redőnye, amit bő egy napig nem lehetett felhúzni.
Legrosszabb "utórengések": alaplapcsere és sérült képfile-ok. :(
A kicsi leesett a székről...
Lefehéredett, leverte a víz, 2perc sírás után kómaszerűen bealudt:
egy újabb agyrászkódás!
Nem tudtam elkapni! Nem értem el. Megint nem.
A karomban fekve alszik és reszket.
A nagyok káromkodva ordítoznak, a lányom zokogva sír, szétmegy a fejem.
Azon gondolkodok, hogy vajon ha szétverném a gázkazánt és meggyújtanék egy gyertyát...
Dühöngök az elvesztett adatokon.
Szét kell szedni a gépet, intézni a biztosítót.
Az EON-os és a Tarr-os srácok is jófejek és segítőkészek voltak.
Most hogy visszatért az élet (oké, csak az áram) megint üvölt a fülembe a zene.
Nyugtat. Szét akartam zúzni magam a kondiban, de csak erőtlenül ülök a gépen és bámulok ki a fejemből.
Készülnöm kellene a hétvégére és a nagyfiam szülinapjára.
Takarítottam, de minek? Pakoltam, de minek? Pár perc múlva minden ugyanúgy...
Egyedül. Végtelenül egyedül.
2 napja hagytam először a legkisebbet is az oviban, zokogtam.
Ma vagyok először igazán egyedül.
Egy sóhajjal elindulok az ovitól hazafelé.
Rég jártam már a saját tempómban...
A gyerekekkel 35perces utat 12perc alatt teszem meg.
A tejföl köd kezd felszállni.
A saját lélegzésemen át csak egy vadgalambot hallok.
Nem rohanok, csak haladok.
Jó ez a tempó, hiányzott már.
Nincs aki zajongjon, hallom a gondolataimat a fejemben.
Rám is törnek rendesen...
Egyedül, de mégsem. Mintha egy kicsit találnék vissza magam felé.
Rá gondolok, de most nem fáj.
Nem érzem magam magabiztosnak, sem erősnek, de stabilnak igen.
Most nem zuhanok. Most nem lebegek.
Élek és állok a talajon.
Sőt, haladok! Bár nem tudom merre...
Most több bennem a kíváncsiság, mint a félelem.
Vagy 1 percig.
