Nem jöttem egy ideje és szerintem nem is fogok mostanában.
Sok.
A francnak nem érünk soha a végére a tornyosuló classroom leckéknek, a pakolásnak, takarításnak, kajacsinálásnak, gyerekek-, állatok etetésének...
A saját teendőimnek meg pláne nem.
Mostanában megint sokat voltam szarul. Úgy igazán nagyon is...
Alapvetően nem félek, tudom hogy magam miatt feloldozás lenne megpihenni végre.
De a gyerekeim... még kellek nekik, még ha nem is mondják, még ha legtöbbször hálátlanok is, tudom.
És persze ilyenkor mindig eszembe jut mennyi mindent szerettem volna még csinálni, mennyi mindent nem fejeztem be, hogy hagyok-e hátra bármit amit értéknek lehet nevezni az emberek szempontjából.
Nem toronyórára gondolok lánccal, hanem pl egy hasznos, értékes határozó csoportot vagy pókokat megszerettető, megismertető oldalt.

Belül...
Szokásos káosz.
Éneim és érzéseim harcolnak, viaskodnak bennem.
Hol kicsit jobban vagyok, hol szarabbul, de végső soron tartom magam.
Az egyetlen állandó bennem a hiány...
Sokszor csatlakozik mellé a düh és kétségbeesés.
Jó lenne ha megint rám telepedne valami világbéke érzés...
...csak most már szinte sosem vagyok egyedül, keveset vagyok kint, nem hallom önmagam, nem találok megnyugvást.

Jön a vihar.
Amennyire terheli a szívem, a szervezetem, annyira simogatja a lelkem.
Pusztító fénycsóva, bénító morajlás, csontig hatoló zuhogás, majd újjáéledő természet.
Mintha elmosná a világ mocskát, lehetőséget adna az újrakezdéshez.