...nem, senkinek sem vagyok semmilyén.
Vagy max az agyára mentem mindenkinek.

Mire végére értem a takarításnak, Isti szétöntözte a teát a konyhában.
Úszik és ragad minden.
Szarrááztam amíg kaját szedtem a hernyóknak.
Persze abból is az lesz hogy kinyírom őket...

Nem akartam hogy a szomszéd macskái szétszedjék szerencsétlen siklót és arrébb vittük vagy 1km-t = megöltem, mert ismeretlen terepen van.
Nem akartam kivágni ismeretlen terepen telelni a vemhes szongikat, így inkább etettem, gondoztam, felneveltem a kicsiket = megöltem őket, mert csak.
Sokkal szakszerűbb savanyúuborkás üvegbe gyűjteni pár tucat bikapókot...

Végre kész lettem a gyerekeim pólóinak festéseivel, nem kis meló volt.
Erre mit csinál apuci az első adandó alkalommal, ahogy a lányom felveszi?
"Gyere meggyezzünk!" Naná hogy leették...
Az övének meg nem tudom befejezni a hátát, mert kifogytak a festékeim.
Persze M.o-on meg már nem lehet kapni olyat, amit haszánlok.
Remek minden!

A bazi nagy viharok miatt lemondtuk a horgászatot is.
Végig tűzött a Nap. Taps...

Mindig minden szar lesz, aminek nekiállok.
Kezd elegem lenni mindenből.
Motiválatlan vagyok.
Nem látom sem hasznát, sem értelmét már pókászni, rovarászni, fotózni, tanítani, tanulni... semminek!
Ha csinálok valamit, az a baj, ha nem, az a baj.

Kérték, sütöttem 2 tepsi lekváros buktát.
Tuti megy majd 1 tepsi a kukába, pedig "jajj, de finom".

Nemsokára megkapják majd a bizonyítványokat... már látni sem akarom.
Pedig okosak, értelmesek, de olyan végtelenül "leszarom" trehányok, hogy pfff.
Tegnap 8 óra tabletnyomkodás után lerakattam a srácokkal, mert a kicsik már 2 órája nyafogtak, hogy játszanak velük.
Felmentek, mondván hogy játszanak. A tabletet állítólag háttérzenének vitték.
A kicsik örültek, hiszen ma elmennek bő 1 hétre és nem fogják látni őket, legalább előtte játszanak velük egy kicsit!
Erre elfeküdtek az ágyukon kockulni. Kicsik meg bőgtek-bőgtek.
Olyan dühös lettem, hogy legszívesebben rájuk borítottam volna az ágyat.
Adrenalin az egekben, kiordítottam az összes hangszálam.
Nekem azóta is fáj a fejem, ők meg azóta is leszarják az egészet és tableteznek.
A kicsik meg sírnak, hiába vígasztalom őket.

Olyan végtelenül tehetetlen, dühös, kiégett, üres vagyok...

Hiányom van.
Nem, nem úgy... az tőlem be is nőhet már, leszarom.
Érzelmileg.
Szeretni, szeretve lenni, büszkének lenni a másikra, megbecsülve lenni... szabadon.
De csak eltaszított, eltaszító és csüggedt vagyok.
Ülök a szobám sarkában felhúzott térdekkel és "hagyjonmindenkibékénafaszba" fejjel.

Utálom hogy holnap emberek közé kell mennem!

Remek! Most meg leverte Isti az összes Melitaeát. Leestek a bábok.
A lányom ordítva sír, hogy meghaltak a lepkéi.
Tegnap meg Q ejtette le az egyik pavit. Az is szarul néz ki.
Faszom mindenkibe hogy ennyire béna, nemtörődöm, érzéketlen bunkó!!!!!
Remélem még ma agyvérzést kapok. Elegem van.