"Gray nagyon emlékeztette arra, amilyen Pelhalm volt kilenc évvel korábban, amikor megismerkedtek. Boldog időszak volt, bár nem tartott sokáig.
...
Isabel mindennap megnézte a festményt, és úrrá lett rajta a szívfájdalommal kevert győlölet. A gróf természetesen ebből már mit sem sejtett, csábos ajka örökké mosolygott, ahogy akkor is, amikor feleségül vette. Ó, hogy Isabel mennyire szerette, mennyire rajongott érte. Csak egy ártatlan leány tud így szeretni. Pelhalm a világot jelentette neki, egészen addig, amíg egyszer Lady Warren zenedélutánján meg nem hallotta, hogy mögötte két hölgy épp arról áradozik, milyen remek szerető.
Az emlék még mindig felháborította, és a régi keserűség felszínre tört. Lassan öt éve már, hogy Pelhalm megkapta méltó büntetését, és egy szeretője miatt párbajban érte utol a vég. Isabelnek azonban még mindig fájt az árulás és a megalázás.
...
-Gondoljon csak bele. Tudom, hogy nagyon kedveli a szeretőit, mégis egy idő után kénytelen megválni tőlük, de nem azért, mert megunja őket. Maga nem olyan nő. Épp azért szakít velük, mert magába szeretnek, és többet akarnak.
...
De valóban szakított Markhammel, bármennyire fájt érte a szíve. A férfi bolondult érte, ő pedig önző módon két évre magához láncolta. Ideje volt, hogy olyan nőt találjon magának, aki méltó hozzá. Valakit, aki úgy szereti, ahogy Isabel képtelen volna. Amikor Pelhalm meghalt a párbajban, Isabel szíve örökre bezárta kapuit e nemes érzés előtt.
A gróf portréjára pillantott, és gyűlölte magát, amiért Markhamnek fájdalmat okozott. Jó embernek tartotta, gyengéd szerető volt, és jó barát. Ő volt a harmadik, akinek összetört a szíve, amiért Pelnek szüksége volt a testiségre, a szexre."