Múlt héten hárman is hívták a lányom mobilját, el is küldtem őket a bánatba, hogy töröljék a gyerek számát a rendszerből.
Eszembe jutott az "egészségügyi felmérésről" mikor nekem kellett kérdőíveznem.
Hogy nem volt lehetőségem elmondani miért is nem végeztem el akkor a feladatomat.
Persze most már nagyon mindegy, de...

Volt egy főnököm.
Nálam idősebb, nagyobb darab, öltönyös, jó dumával, megnyerő mimikával, a környezetében kiemelkedően domináns hímként.
Természetes, hogy újoncként az ember lánya húz az ilyen karakterek felé, még a srácok is próbáltak a vonzáskörzetében lenni.
Fiatal, csinos, felnőtt, kiskosztümös, ambiciózus nőként természetes, hogy felkeltettem az érdeklődését.
Megvolt a szikra.
De elég okos felnőttekként pont csak életben tartottuk a lángot, nem lobbantottuk fel hogy bármit is égessen...
Így vágytam bemenni dolgozni, lelkesen végeztem a munkám, finoman "játszottam a tűzzel".
Aztán bejelentette, hogy elutazik.
Kiosztotta a feladatokat és megígérte hogy még kettesben is átbeszéljük, lesz lehetőség elbúcsúzni mielőtt elmegy.
De nem volt.
Ott álltam, néztem ahogy beszáll, majd becsukódik a lift ajtó.
Nem értettem miért fojtogat a sírás, csak azt tudtam, hogy hosszú hetekre tűnt el.
Közben válófélben voltam, vizsgaidőszakom volt, sok minden összejött.
Addig nem tűnt fel, hogy ő jelentette nekem a biztonságot, a stabilitást abban a káoszban.
Neki nem tűnt fel, hogy mennyire fontos lett volna elköszönnie... csak azt a pár percet rám szánnia.
Hirtelen egyedül és kicsinek éreztem magam, hiányérzettel, összetörten.
Messze nem volt kihívás azt a kupac kérdőívet kitöltetni, mégsem voltam rá képes.
Duzzogtam, lázadtam, majd menedéket kerestem... így rohantam Q karjai közé, mikor meggyőződésem volt, hogy egy hazug nőcsábász.
De el akartam hinni, szükségem volt rá hogy elhiggyem, így elhittem.
"Nem kell más!"
Minden hazugságot arról, hogy mennyire szeret és csak én kellek, hogy hűséges és őszinte lesz és a világon a legjobb apukája a gyerekeimnek örökre...