De mit is?
Gyerekkori automatikus "a bal bokám"!
Kamaszkori "a bal mellem", most...
Ok! Semmivel sem rosszabb a "kapdbeafaszom"-nál hogy azt a kis rózsaszín pöcköm...
Hagyjuk, inkább terelek és kussolok!
Néha bánok mindenkit akinek odaadtam magam,
néha szeretném újra levadászni az összes valahai-mindenkori skalpom.
Néha összezuhanok hat láb mélyen magam alá,
néha tombolok, sugárzok, egy hegyet is elvinnék.
Néha zsigerből reagálnék.
A magam zsivány, pajkos, kihívó módján.
Aztán bekapcsol az agyam is és már tisztában is vagyok vele hol a helyem, mik a korlátaim.
Néha jobban is, világosabban is mint kellene.
Elnyomom magam.
Egy szilárd halmazállapotú, gyúlékony ösztrogénbomba vagyok.
Nézném, szagolnám, vadásznám, harapnám, tépném, ízlelném...
Néha felrobbanok!
De csak burokban hogy ne lássa senki.
- - -
Fizikailag kezdem kipihenni magam, lelkileg még nem megy.
Vannak álmaim, vannak vágyaim, de határozott céljaim nincsenek.
Nincs jövőképem amibe kapaszkodjak, nincs szilárd múltemlékem ami megtartson.
Minden homályos.
Most újra az álmaimban élek igazán.
Bár ez talán mindig is így volt.
Álmodozás... milyen kis gyerekes hülyeségnek hangzik, mégis hányszor tartott már életben!
Hasadás a valóság és az álomvilág között.
Ott fogok egyszer elveszni...
Néha azt hiszem a hadkiegen kellett volna maradnom.
Parancs, kihívás, teljesítmény, saját magam legyőzése.
Néha azt hiszem ott lennék a lehető legrosszabb helyen.
Annyi tesztoszteron között engedni ki a gőzt, hogy ne sérüljön senki világa belül...
- - -
Magam választottam börtön foglya vagyok!
Édes és keserű.
Gyengéden fájó.
Hűtlenül hűséges.
Ha szöknék visszasírnám,
ha maradnék elvágynék, elvágyódom.
Érezni és megélni vágyom.
