"Azért jár félre, mert nem mosolyogsz eleget!"
Ácsi! Én mosolyogtam!
Sőt, vigyorogtam, mint a tejbetök! Mert azt hittem szeretve vagyok.
Mindig csak arra vágytam hogy szeretve legyek, de ez úgy tűnik túl elérhetetlen vágy...

Mindig tudtam kompromisszumokat kötni. Illetve lemondani.
Lemondani a táncról, az éneklésről, a blogomról, a fiatalságomról, az életem bármely részéről.
Most egy megtűrt személyzet vagyok.
Talán sosem voltam senki...

Mosolyogjak.
Hogy a faszomba mosolyogjak?
Eleget röhög a felszedett barátnőivel a hátam mögött rajtam.
Mosolyogjak a gyerekeimre!
Próbálok. De valahogy az állandó káromkodva üvöltözése a kamaszaimnak, nem a mosolyt ragasztja a képemre.
Mosolyogjak, mert attól szép vagyok!
Már nem. Hiába próbálok mosolyogni, átüt belőle a fájdalom, az elkeseredettség, a gyötrődés.
Az elmúlt években úgy megöregedtem, hogy már a világ összes mosolya sem segítene az arcomon.
Fáj.
Szarul érzem magam a bőrömben.
Szarul érzem magam az életemben.

Próbálom nem mutatni.
Próbálok nem beszélni, nem kérdezni többet semmit.
Próbálok nem gondolkodni, nem érezni.
Próbálom elérni hogy ne fájjon, ne zuhanjak össze, próbálom túlélni valahogy.
De azt sem tudom miért próbálom.
Már rég feladtam hogy valaha bármni is változni fog.
Kint zaj, belül magány. Csalódottság.
Az élet pofonjaitól feldagadt, belilult arcom takargatom.
Sikítok, miközben azt remélem süket fülekre találok.

"De szép vagy és szeretlek!"
Csakhogy már nem hiszem el.
Neki mindenki szép, mindenkit szeret!
Én meg már magamat sem...