Düh! Vágy!
Csalódottság, kétségbeesés, sóvárgás, félelem, ösztönök.
Üvölt a zene és tombolok a kondiban. Már mindenem fáj...
Már így sem jobb. Már így sem nyugszom meg.
Hidegzuhany! Hőség van, de nem esik jól. Szinte hasítja a bőröm, de belül lángolok.
Faszomavilágba, megengedem a vizet a kádba. Forró, habos víz, töltök egy pohár bort.
Éget. Szántom a bőröm a víz alatt, mintha le akarnám kaparni a világ mocskát.
Mintha a szétnyíló bőrömön át ki tudnám ereszteni azt az émelyítő, maró savat magamból.
Nem bírom tovább, felhajtom a bort. Száraz, vörös, üt mint a fene. Szédeleg a fejem.
Szeretetre vágyom! Kedves szóra és ölelésre. Biztonságra.
Végigsimítom a bőrömet, már sosem lesz olyan, mint rég...
Zokogok. Saját magam ölelem, mert nincs más aki megtegye.
Víz alá merülök. Hallom a szívverésem.
Combjaim a kád széleinek feszülnek. Ha most megfulladok, nem fogok hiányozni senkinek...
Megmozdul a kezem. Szédülök az oxigénhiánytól, de mozgok tovább.
Már jó ideje nem élvezem, csak a feszültségem vezetem le.
Ívet írva feszül meg a hátam, hirtelen kiemelem a fejem.
Megkönnyebbültem. Egy kicsit, egy pillanatra.

Mint a kutya szájából kieső tépázott madár, kilépek a fürdőből.
"Hát neked meg mi bajod?"
"Semmi, csak... semmi!"