Itt ülök egy idegen kis lakásban egy számomra vadidegen városban. A kecó egész helyes, kellemes itt.
Hideg van kint. Még csak délután van, de már kezd sötétedni. Talán estére a hó is megjön.
Egyetlen ismerős dolog előttem a saját laptopom a saját képeimmel egy kis dohányzóasztalon.
Órák óta válogatunk, megbeszéljük a szerkesztéseket, a részleteket.

Feláll mellőlem. "Mit kérsz inni, hideget vagy meleget?" Inkább hideget, hátha hűti kicsit az arcom. Érzem hogy tüzel...
Pár perc szusszanás amíg nincs mellettem. Mondatonként bánt két szavával, de az az illat, azok a szemek, az az ellentmondást nem tűrő modor...
Próbálom rejteni. Tudom hogy semmit sem tehetek, érinthetetlen, így csak küzdök hogy ne azokat mondjam ki amiket szeretnék.

Jön. Ó, anyám, mint egy görög Isten! És... na nee. Ő teázik bögréből, nekem meg sört hoz.
Remélem nem alkoholistának néz, inkább csak le akar itatni! És mi van ha berúgok? Ó, kb akkor nem fog szóbaállni velem többet.
Mögém ül. Mögém ült! A két combja a két oldalamon. Ez most mi? Legszívesebben hátrahajtanám a fejem hogy megcsókoljam, de csak bámulok a monitorra. Keresem honnan tükröződik úgy hogy lássam az arcát. Engem néz, vagy a képernyőt? És miért ült mögém? Közeledik, de nem értem. Eddig olyan éles határokat húzott, olyan távolságtartó, olyan merev...

Most mégis így ült mögém. Egyik kezében a bögre, a laptop mellé támasztva a kis asztal lapjára. Másik kezével az előbb még a képen mutogatott, most a térdem fölött pihenteti. Épp csak picivel, ami még nem tolakodó és így nem is egyértelmű. Esküszöm egy zseni ahogy szavak nélkül behódoltat és elolvaszt. Tuti tudja mit csinál, mert már 1500 a pulzusom és szinte lihegek.
Kínoz. Hogy lehet ilyen nyugodt arccal és hangon beszélni a munkáról, míg lassan összeesek. Vagy talán már össze is rogytam volna ha nem támasztaná az a széles mellkasa a hátam és fonna körbe a karjaival.

Imádják a nők, nem lehet könnyű vele élni. És rengeteget dolgozik, nem is tudom mikor van magánélete. De most időt szán rám. Rám! El sem hiszem... Mázlista dög vagyok! Bármi lesz is, ennek a napnak már jobban örülök, mint a lottó főnyereménynek.

Egyre lágyabb a hangja, meg-megérinti a vállam miközben magyaráz. Szerintem érzi hogy elvesztem és élvezi a fölényét, hogy játszhat velem.
Magaslabdás poénok, miket nem merek leütni. Csak a kezem remeg meg időnként...
Kezdek szédülni. Csak kicsit, de épp elég ahhoz hogy többet pislogni se akarjak. Meleg van bent. Az érintései, a lélegzete a tarkómon, a sör...
Tétova hangon megkérdezem hogy neki nincs-e melege. Visszakérdez nyisson-e ablakot, de inkább megpróbálok kitámolyogni arcot mosni és levegőhöz jutni. Hhh, nem kellett volna tükörbe néznem! Tényleg kilátszik hogy vörös az egész arcom. De legalább a fürdőben hűvösebb van és kicsit menedékre találok. Ugyanakkor még ennyi távolság is józanítólag vág fejbe; mit csinálok, mit csinál?

Menekülök vissza a közelébe. Valahogy nagyobb biztonságban érzem magam. Irányít. Egyszerűen minden szempontból férfi! Ha akarom, ha nem, enyém a gyenge nő szerepe. Esendő nő. Lány. Kislány. Milyen kicsinek érzem magam hozzá képest...
Ahogy megyek vissza a szoba felé megcsap a meleg, aztán a látvány. Az ablak előtt áll. A függönyt elhajtva néz kifelé. Istenem de gyönyörű!
Átlépem a küszöböt és ő felém fordul. A tekintete mintha az enyémen áthaladva suhanna belém és szorítaná el a torkom, hasítaná szét a szívem. Megrogynak a térdeim.

"Jól vagy?" Megfogott. Naná hogy megfogott, ő a hős, a félisten, valami világon túli csoda. Nem bírok megszólalni, csak nézek a szemeibe. Bámulok rá kábán, az illatától és érintésétől részegen. Érzem hogy húzna leültetni, de maradék erőmből ellenállok. Elmosolyodik. Még sosem láttam ilyen szépnek. Még sosem vágytam rá ennyire. Még talán senkire... Kezd az én szám széle is mosolyra húzódni, a szemeim csillognak a sörtől és a pillanatnyi boldogságtól. Még fogja a karjaim, próbálom egy mozdulattal tenni szabaddá őket és fogni az arcát a kezeim közé. Nem húzódik el és én végigsimítom az álla, majd a tarkója felé. Hagyja hogy közelebb hajoljak, de ő nem mozdul. Megállok mielőtt hozzáérne a szám. Ki akarom élvezni mielőtt nemet mond, mielőtt elküld. Talán egy milliméter sincs köztünk. Egy pillanat alatt végigjátszódik a fejemben milyen lenne most megnyalni, vagy megharapni a szépséges alsó ajkát. Visszanézek az engem pásztázó szempárba, de abban a pillanatban meg is mozdul.

Amilyen finoman csúszik a tenyere a vállamról a nyakamon át a tarkómra, olyan édesen csókol meg. Lágyan, hosszan... felemészt teljesen!
Hosszú percekig nem mozdul más csak az ajkaink egymás ajkain, míg végül felkap mint egy súlytalan pihét és lerak az ágyra.
Nem kezd el vetkőztetni. Végigsimítja minden porcikámat miközben csókol. Őrjítő! Legszívesebben egy pillanat alatt letépnék róla minden ruhát.
De ő nem siet, csak irányít. Még most is. És én már azt sem tudom hogy valóság, vagy álmodom...

Éber álmok. Fiktív személy, fiktív hely, talán még én sem vagyok valódi. Ugyanúgy nincs valóságtartalma ennek sem ahogy a többinek sem.
Csak néha ki kell kapcsolnom az agyam, a valóságot magam körül és teret engedni valami másnak ami bennem van...
Nem élek álmokban, tudom hol a helyük és az én helyem. Ez az én drogom a túléléshez, de ezt én irányítom.