Valójában már műtét utáni hétfő óta itthon vagyok, csak nem nagyon ültem géphez.
Nem nagyon akartam kommunikálni az emberekkel.
Egyszerűen éreztem hogy úgy sem írt... Nem akartam hogy még az is fájjon.
A tervezethez képest se kis vágás, se kamera, szimplán vágigvágtak sunától a jobb medencecsontom tetejéig.
Előtte éhenhaltam, a reggeli műtétem közel délben kezdték.
Altatás közben egy darabig még ébrentartottak, mert nem ért oda az orvos.
Félálomban meg kiakasztottam a társaságot.
A műtőssegéd kissrác az ágy rángatása közben megkérdezte, hogy most akkor húzza vagy tolja, erre beszóltam neki, hogy az valójában gyors egymásutánban az igazi...
Aztán bent az idősebb faszinak aki szíjazott le, hogy "hűű, bdsm party lesz, gyerekek?", az aneszteziológus csajnak intubálás előtt, hogy a mélytorok még oké, de a fogaimra vigyázzon...
És akkor az összes baromságomra még nem is emlékszem.
Viszont a spontán ébredésre műtét közben tisztán. Na jó, a hangok és arcok homályosak, de az a fájdalom a nyitott hasamban... hogy még összerezzenni sem bírtam, a csövektől ordítani sem, csak folyt a könnyem patakokban. Senkinek nem kívánom, elég cudar fos volt. Ennyire talán még semmi nem fájt.
Amúgy a császárheg mentén csillagalakzatban szét voltam szakadozva, még a szeméremcsont alá is hálót kellett tömködni. Az fáj a legjobban.
Egyébként ahhoz képest hogy még hugyozni is fáj, megéreztem hét elején a középidőm.
Úgy pörögtek a hormonjaim, hogy még ilyen fájdalmak közt is kívántam volna...
A kapocsszedés most csütörtökön volt, na az is élménydús volt.
Nem tudtam magam alá szarjak-e vagy felrúgjam a dokit.
De a lényeg, hogy itt vagyok.
Megmaradtam, vagyok.
Amint lábra tudtam állni, nekiálltam a karácsonyi epoxy-, zseníliadíszeknek, öntött illatgyertyáknak és ékszereknek.
Végül kicsit nyögve-nyelve, de meglett minden tanárnak, barátnak, barátnőnek, bánatos bogyónak akinek a gyerekeim adni akartak.
Azóta most tolom kicsit a nexius-t megint, már nem sok van vissza.
Se időből, se tananyagból.
Ma már takarítottam, pakoltam. Még fáradékony vagyok, fájnak a mozdulatok.
De vagyok. Még maradok...
