Időtlen idők óta neki akartam állni írni...
...aztán mindig visszatöröltem és kikapcsoltam.
Sok minden történt, most mégis üres semmi az egész.
A múlt év második fele instant katasztrófa volt.
Javarészt házikat csináltam nonstop, éljen az e-oktatás.
Sok felület nem is működött megfelelően, a tanárok dünnyögtek, én magyarázkodtam.
A legszebb az volt, mikor már az info tanár is inkább email-ben küldte a feladatokat, mert nem tudta használni a classroom-ot.
Az idei év viszonylag zökkenőmentesen indult.
Az egyetlen pécsi, évkezdésre nagybevásárlás alatt persze összeszedett vmi vírust a kicsi.
Közel egy napot átaludt, egyszer hányt (álmában) epét, aztán mintha semmi sem történt volna.
A nonstop telefon/tablet káromkodós hisztikről nem tudom leszoktatni a társaságot.
El meg azért nem akarom őket tiltani, még a sulihoz is (amit baromságnak tartok még mindig) kell.
Persze a zeneiskolai órabeosztásos "bunyók" megint katasztrófák, de kb pont lesz@rom idén.
Majd lesz, ami lesz.
Szülőik is persze egymás hegyén-hátán... vicces így, hogy enyébként meg nem szabad bemenni a gyerekért sem az iskolákba.
Mondjuk itt pudvafalván azért így is volt évnyitó, szülők bent az osztályokban...
Meg a beszoktatós ovisoknál is bent vannak, én meg nem mehetek be segíteni a gyerekemnek átöltözni...
Fuck the system.
Majd ezen is túlleszünk.
Legalább a semmiresemjó szájmaszkokat dizájnosítottam, így kaphatják a többiek az agyérgörcsöt a képünkön mászó pókoktól, lepkéktől...
Ahhoz képest, hogy az elmúlt 1,5 hétben megint odáig zuhantam, hogy azon filozofáltam az erkélyről ugorjak-e le, vagy a bányaépület tetejéről,
a csütörtök-pénteki fél-fél nap egyedüllétben egész emberire összekapartam magam.
Hallgattam egy kis zenét üvöltetve, napoztam pucéron a nappali kanapéján, seggriszálva porszívóztam, énekelve etettem az állatokat...
Próbáltam rájönni hogy tudok nem magamra venni minden sértést, hogy tudok nem idegeskedni az idiótákon, hogy tudok nem belehalni a fájdalmakba.
Kerestem valami hangzatos belső békeszerű valamit.
Nem, nem találtam, de legalább odáig eljutottam, hogy most nem foglalkozok ezekkel a dolgokkal tovább.
Olyannyira hogy életem legszebb felhőzetű napját végignéztem anélkül hogy akár egyetlen expót is nyomjak...
Igen, a fejembe vettem, hogy nem fotózok többet, mert ugyebár úgyis sz@r az összes képem, tekintve hogy nem felel meg a mostani mindent eltúlzó divatnak.
Meg hogy nem határozok többet, mert már a saját csoportomban is félek megszólalni, úgyis valamiért le leszek oltva.
Nem szólalok meg többet hűtlenségi dolgokban, hiszen a világ legtermészetesebb dolga, hogy a férfiak félrejárnak, nem kell ezt "felfújni".
Nem próbálok kiszedni senkit a mélysötétségből, mert akkor vagy okoskodó, vagy sötétzöld vagyok.
Nem próbálok senkit kiszedni a depressziójából, mikor magamat is időnként alig sikerül...
Nem akarok tovább harcolni.
Azt meg még nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán élni.
Hullámvölgy.
Hol tervezek másnapra, a hétre, a jövőre, hol 5 perccel előrébb sem akarok látni, csak felszívódni az életemből.
Hol vágyom érezni, hol arra sem vágyom hogy mások érzéseit lássam.
Majd alakulok.
Majd lesz valahogy.
Nem tudom hogy vagyok, de nem túl jól és nem túl rosszul.
Várok.
Próbálom feldolgozni magamban, amit még lehet, amit még bírok.
Próbálom csitítani a háborúim magamban, a gyászaim.
Majd kiderül sikerül-e bármiben dűlőre jutnom magammal, magamban.
