Még mindig fáj a kezem.
Már egy hete pihentetem, de nem múlik.
A képekkel így szarul nem haladok, vagy 2-3000 kép várja hogy leválogassam és feldolgozzam.
Ahelyett, hogy múlna, csak terjed a mozgáscsökkent, fájdalmas terület.
Ennek kapcsán indult beszélgetés:
"...amikor a lányod született és viccelődtem rajta hogy teniszkönyököd lett a sok recskázástól.
Pedig max részedről lehetett poénos, hogy valóban.
Na meg nem kellett volna sz@rul támaszkodni és megerőltetni, amíg más oldotta a "feszültséged" helyetted..."
Csöndes maga elé révedés.
Vajon a vihogva tagadás hiánya egy előrelépés jele?
Már félig igazság?
* * *
A srácoknak tetszett a Ninjutsu edzés, így innentől járnak.
Pitty meg túl van az első 5 kötelező közösségi-szolgálati melón.
Amúgy a kicsik jól vannak, bár Manó második napja fájlal egy pontot a tüdejénél.
Lehet, hogy hétfőn rápróbálok hajlandó-e fogadni a gyerekorvos.
* * *
Tegnap előtt éjjel autókáztunk egyet.
Úgy volt, hogy végig én vezetek, így nem vittem a gépem feleslegesen.
Ehhez képest láttunk kis rókákat, őzeket, szarvasokat (Bambikákat is), vadmalacokat (pöttöm csíkosokat is), kuvikot, stb-stb.
Olyan fotókat lőhettem volna... aztán egész éjjel ezen forgolódtam.
Tegnap meg ki akartam menni fotózni az érkező viharfelhőket a kilátóba.
Persze neeem, meg akkor most álljunk neki kajálni, stb.
Aztán csak sikerült megindulni mikor már tombolt a vihar, akkor persze már más.
Se kilátó, se jó hely... de legalább valami.
Levegő, eső, friss illat, porban rohangászó törpjeim, pár tájfotó, több a semminél.
* * *
Délelőtt az exférjem volt itt, délután Töpi.
Viszonylag zökkenőmentes volt minden, normális beszélgetések mellett.
A kicsik örültek a társaságnak, kicsit felpörögtek.
Az előbb meg sikerült meghatódnom.
Bejött a "motoros-idő", óvóbácsim felrakta az angyalkát a kulcstartóra.
Vigyázzon rá minden útján...
