Fáj a kezem, még a hagymaszeleteléssel is szenvedek.
Kezd marni, könnybe lábad a szemem...

Ott állsz a mosdó előtt, a kis folyosóról lopva nézlek.
Lemosod gyönyörű arcodról a hőség verejtékét... lehetne akár a szenvedélyé is.
Legszívesebben odamennék végigsimítani a hátad, végigcsókolni a nyakad;
szerethetnél lágyan vagy vadul, nekem mindegy lenne.
Ehelyett észreveszem, hogy a tükörből nézed tipródásom... elkapom a tekintetem.
Határozott léptekkel utánam jössz, a pólóm alá bújtatott kezeiddel erőteljesen ráfogsz a csípőmre.
Nem fáj. Inkább hergel.
Újra megszorítod, némán utasítva hogy nézzek fel Rád. A csodás, elbűvölő szemeidbe.
Ahogy felnézek, létjogosultságot nyer a fogás; a lábaim gyengülnek, a fejem szédeleg.
Nekitámasztasz a nappali széles, fa ajtókeretének.
És vársz. Csak vársz... Várod ugyanazt, amit én: hogy az ösztönök felülkerekedjenek végre mindenen.
Kimért arckifejezés, veszélyesen uralkodó tekintet és egy apró rándulás, ami talán mosolynak tűnhet...
Ismersz, irányítasz, játszadozol velem, mint mindig.
Vágyódva nézem a vonásaid, a szád ívét... nem bírom tovább, felpipiskedek és megcsókollak.
Minden forró indulatom lendületével áttollak az ajtókeret másik felére.
Tudomást sem veszel az enyhe csapódásról, s már nyúlok bontani kifelé a nadrágod.

- Kész van már a kaja?
- Igyekszem, még kb fél óra!

Neee... nem akarom elveszteni, kérem vissza!
Letörlöm a hagyma által előcsalt könnyeket, de követi a többi.
Csinálom tovább, de azt sem látom már mit.
Keservesen kérem vissza hogy láthassam, érezhessem az ízét, az illatát, az érintését!
Legalább álmodozhassak az érzésről...