Hajnali 4 óra.
Több, mint 60 órája nem aludtam.
Tompán kóválygok ki a gangra rágyújtani.
Szédelgek, mint aki részeg, enyhe hányinger kerülget.
Nem, nem ittam.
És ha nem vagyok Szűzmária, terhes sem vagyok.
Beteg sem, csak kimerült.
A testem is, a lelkem is fáradt.
Leülök a lépcsőre.
A horizont enyhe derengése mutatja, hogy lassan múlik a sötét és kel a Nap.
Kezdődik egy újabb nap.
Kattan a vihatgyújtó, mélyet beleszívok...
Ébren kellene tartania, ahogy máskor, de már túl gyenge vagyok.
A szédelgéstől lehunyom a szemeim, úgy érzem mozog a lépcső.
Talán a Föld mozgását érzem már...
Kifújom a gomolygó füstöt...
Amennyire tompa vagyok, annyire élesen látom a gondolataimat magam előtt.
Látom Őt.
Az agyam eleveníti meg a mozgását, a mosolyát, a hangját.
Minden porcikám intenzíven reagál rá.
Minden sejtem.
Mintha valóban ott lenne... és én is valójában máshol lennék.
Érzem az ujjaimmal, hogy megérintem.
Érzem a bőrömön az érintést.
Lehunyt szemhéjam alatt tágul a pupillám.
Tompa vagyok, mégis minden apró részem lángol, szinte táncot lejt.
Újabb slukk, égő szemeimben kezd gyűlni pár könnycsepp.
Nem oldoz fel...
Semmi sem oldoz fel...
Elnyomom a cigit, felállok, megbillenek.
Nem, nem esem össze.
Még nem.
Nem ájulok el.
Nem oldoz fel...
Elveszve álom, ébrenlét, vágy és sivárság között...
Bebotorkálok a házba.
Takarítanom és főznöm kell.
Bírni fogom?
Nem, de megcsinálom.
Bár tudnám hol vagyok fejben... hiszen tudom.
Vajon mennyit bír a test?
Mennyit bír a szív?
Élőhalott vagyok.