Lebetegedtünk. Először Manó, aztán Bodó, majd én, tegnap Dani.
Szerintem holnapra Pityu is. Tüdőtszaggató hurutos köhögés, láz, takony.
Manónak kötőhártyagyulladása is lett.
Ahhoz képest hogy megállás nélkül pörgök minden nap, gyógyulok.
Viszont jövő hét elején vizsga (nem érzem hogy fel lennék készülve rá),
jövő hét közepén fotótúra. Nagyon szeretnék menni, de szerintem ugyanaz
lesz mint Gyékényessel, lemondjuk. Menni akarok Bakonyba!

Lelkileg is javulok, apránként megint épülgetek, de cudar lassan.
Leginkább most már csak az tud igazán bántani aki fontos, aki számít nekem.
De ők orbitálisat tudnak még mindig hanyatt vágni rajtam.
Valakinek is eldöntöttem már párszor hogy nem írok többet,
de ha végre ír úgysem tudom megállni hogy ne írjak vissza!

Ha túl leszek a vizsgán és a betegségen, most már tényleg neki fogok állni edzeni megint.
Az egyetlen fogódzkodóm hogy önbizalmat csiholjak, az az erőm és a kinézetem.
A rovarhatározásokba beletört a bicskám.
Ennyi idő alatt képtelenség mindent megtanulni, és a maximumnál úgysem adom alább.
Hiába szereztem meg az Elte Állatrendszertani gyakorlatait, időnként ott is elvesztem a fonalat
és időm sincs rá, pedig ha csak 3-4 napra rárohadhatnék a tanulásra,
nem érezném már magam hülyének hozzá!
Persze azt is tudom, hogy megint nem magamnak akartam bizonyítani és megfelelni...

Fáradt vagyok.
Jó lenne beszélgetni valakivel. Vagy csak leülni és összebújva filmezni egyet.
Ha valaki azt mondaná nem is szúrtam el mindig mindent.
Ha valaki megmondaná mennyi van még vissza és addig hogyan tovább...
Ha legalább azt tudhatnám mennyi időm van még itt bohóckodni,
kísérletezni, bizonyítani, elrendezni, szeretni, érezni, éreztetni.