Dolgoztam, csináltam, igyekeztem, toltam hajnalig, aztán újra.
Míg ők zenéltek, én nekik dolgoztam és örültem, hogy a kiválasztott képek végére értem.
Feldobtam drivra, majd visszavonultam a laptophoz és mit látok?
Mintha nem is ugyanazok a képek lennének amik kiestek a ps-ből.
Több mint 1 hónapig nem volt pc-m, most meg nem jó a monitor!
Se részletek, sem élek, sötétít, nem színhelyes és nem beállítási hiba!
Kellene nagyon, sürgősen, de már a fele ára sincs a számlámon és még télapóban nem is gondolkodtam a gyerekeknek...
Megőrülök!!!

Közben hiába pakolok és takarítok még mindig megállás nélkül.
Az udvarban is minden nap újra... A falevelek és kutyaszar egy dolog. De Letty kikaparja a falat, szétbontja a járdát, szétrágja az összes faágat...
A házban is minden nap újra... Minden tele szétszórt játékokkal és szennyessel. Mire a végére érek tényleg kezdhetem előről, mert közben is szétdobálják. Nemcsakhogy széthordják már a kajákat a házban és mindent összedzsuváznak, de a mosogatnivalókat és széthagyják. Leckét csinálni büdös, a nagynak már órákra bejárni is.
Persze ne panaszkodjak, örüljek hogy élünk és virulunk!
Mert milyen már hogy én itt mindig csak panaszkodok... De ha úgysem olvassa senki, nem mindegy? Legalább utána felveszem a mű "mindenrendben" fejet és anya csinálja tovább csendben, mert az a dolga.

De megöl ez a némaság, ez a kommunikációhiány, ez a bezártság, ennyi felelősség, a képek a fejemben, az érzések a szívemben!
Fojtogat a magány amit érzek, belülről emészt fel az igazi érintés hiánya...

Nem, nem adom fel. Csinálom tovább, valamerre csak visz ez az út is, valahova csak elérek így is.
Csak ép elmével kihúzni amíg bírja a test, csak vonszolni a testet míg szükség van rám legalább egy kicsit.