Lassan elrugaszkodik az agyam a valóságtól... ezt régen kínzásra, vallatásra is használták.
Pedig esküszöm szeretnék tudni aludni!
Lüktet a halántékom, lassan mosottfos zombivá válok.
Túl sok gondolat, vágy, hiány, stressz, elvárás, félelem, felhalmozódó és befejezetlen dolog...
Túl sok. Meghaladja már az erőmet így. Alvásra lenne szükségem és koncentrálásra.
Kikapcsolásra, megnyugvásra! Nem megy. Így nem.

5. éjjel alvás nélkül.
Lassan elrugaszkodik az agyam a valóságtól...
Nézem azt a gyermekien csillogó szempárt. Egészen közelről.
Látom ahogy cikáznak mögötte a gondolatok. Az enyém ürül.
Hozzáérnek az ujjaim az állához. Simítom a füle felé.
Majd a másik kezemmel is a másik oldalon. Finoman átfogom a tarkóját.
Matatom a haja tövét. Jó így. Jó hozzáérni. Órákig el tudnék veszni a tekintetében.
Lassan hozzáér az ajkam az övéhez. Puha. Finom.
Úgy tudnám csókolni, mint egy halálra ítélt nimfomániás! De nem teszem.
Csak hagyom hogy a szám lágyan tolódjon az övének.
Enyhén nyílik mindkettő. Két kis rózsaszín húsdarab összeér.
Végigfut rajtam egy érzés, libabőrös leszek.
Kóstolgatom, kóstolgat. Döntök még kicsit a fejemen oldalra, mint egy kiskutya.
Megcsókolom! Lassan, hosszan, kiélvezve minden ízét és érintését.
Mintha forogna körülöttem a világ. Minden suhan. Csak ő nem. Ő velem van.
Lecsúsznak a férfias nyakán a kezeim. Útban van a felsője.
De utálom az ilyet... nem akarom elengedni.
Nem akarok egy pillanatra sem nem tudni hozzáérni!

5. éjjel alvás nélkül...
Már ahhoz is tompa vagyok hogy tovább álmodjam a saját vágyaimat.
Hogy magam elé képzeljem, hogy életben tartson az ölelése!
Legalább a valóságtól elrugaszkodott agyamban.