Kirontok a kapun, mint nyúl az ólból.
Bal kezemben egy bontott üveg, vagy két decit már leittam belőle, jobb kezemben ég a bláz.
Belököm magam után a kaput, tántorogva állok meg felnézni csillagos-e az ég.
A kutyáim nyafognak mögöttem hogy ne menjek el, de elindulok.
Céltalanul. Nézem az utca lámpáit, a házak ablakán már nem szűrődik ki fény.
Hűvös, csípős fuvallat, de csakazért sem húzom be a kabátomon a zippzárt.
Lázadok, leszarom ha megfázom. Az arcom úgyis ég az italtól.
Lassan bandukolok, meg-megállok egy-egy lámpaoszlop tövében elmélázni magamon, az életemen, sanyargatni magam kicsit.
Most jó hogy fáj. Most megélem, most szinte már-már élvezem hogy siratom magam. Groteszk, röhejesnek érzem magam.
Örülök hogy nincsenek emberek az utcán. Autó is csak elvétve, talán negyed óránként ha egy elrobog mellettem.
Leülök valami nem használt pincének tűnő épület tövébe.
Basszus, így fázom! Ráhúzok az üvegre. Nem egy kortyra sikerül. Torzul az arcom, undorító íze van és mar mint a zsíroldó.
Beleszívok egy jó mélyet a cigimbe, majd olyan lassan engedem ki a számon ahogy csak tudom.
Lassít egy autó, nem ismerős. Na, remek! Felszedni akar a barma, vagy elásni?
Megáll, de a lámpáit nem oltja le. Lehúzza az ablakot, nem nézek fel rá. A földet bámulom magam előtt, lesz ami lesz.
-Szállj be!

-Szállj be!
Bekapcsol az agyam, a hang valahonnan furán ismerős. Felnézek rá és elakad a lélegzetem. Ő...
Nem mozdul a lábam, a kezem, a szám, egyszerűen nem akarnak engedelmeskedni a tagjaim a gondolataimnak.
Úgy mennék, rohannék Hozzá! Végre láthatom, érezhetem az illatát, hozzáérhetek, de egy rohadt kukk sem jön ki a torkomon!
Lefagyva bámulom.
-Szállj már be! Meg fogsz fagyni. Mi a francot csinálsz itt?

Végre megmozdul a szám, szavakat próbálok formálni, hangot képezni, de csak anni csúszik ki hallkan: -Semmit.
Kiszáll, odaguggol mellém és mosolyog rám.
Már nem fázom, már nem félek, már nem fáj.
Tódul a fejembe a piagőz, égek, vágyok, bizsergek, harapom az alsó ajkam. Próbálok szédelegve felállni, de homályosan látok.
Elkapja a felkarom és a kocsihoz vezet.
A maradék józan tudatommal konstatálom hogy lehetetlen, de minden porcikám elemi erővel vágyik rá hogy elraboljon, uraljon...
ugye Ő tudna?

Nem tudom hol vagyunk, de megállítja az autót és felém fordul.
Hallom a hangját, értem a szavakat hogy ne csináljak ilyen hülyeségeket, de a hangszíne nem utasító vagy megvető.
Full tétova vagyok. Bámulok rá és ahogy kezdenek a hangfoszlányai a saját belső vágyaimra váltani a fejemben, kiül a félmosoly a képemre.
Akarom Őt. Mindennél és mindenkinél jobban. Tudja. Látja hogy elvesztettem a fonalat, talán azt is látja mi játszódik le a fejemben.
Elneveti magát rajtam. Imádom!
És már meg is szűnt minden más. Kizárólag arra koncentrálok, hogy Hozzá érhessek. Hogy a közelében lehessek.
Hogy kapjak egy kis csodát abból ami Ő maga.

Hozzáér az arcomhoz a kézfejével. Még mindig lángol az képem. Bújok a tenyere alá, mint egy kiscica. Megszán...
Ahogy az ölébe emel, szinte érzem hogy egyszerre jönnek ki az ördögszarvaim a fejemből és bontódnak ki a szárnyaim mögöttem.
A kaján vigyor nélkül is lát mindent a tekintetemben.
Két tenyerem a tarkóján összefonom... évmillióknak tűnik mire a szám az ajkaihoz ér. Lassan hozzátapad és összekulcsolódik.
Ha a szánk az életünk volna... de így is túl sokról álmodtam.

Csak ülök a dohos pincefal tövében, kortyolgatok és álmodom róla. Éber kóma.
Kifújom a füstöt... bárcsak az életem is így tudnám kifújni magamból.