Megőrülök.
Mindenki ordít, bőg, visít és csapkod...
Megőrülök!
Nem akarom tovább ezt.

Már-már örültem hogy simán ment ma minden az aneszteziológusnál.
Épp csak alá kellett írnom, hogy semmi bajom, ők mossák kezeiket, ha feldobom a pacskert.
Ha már egyszer a büdös életben sikerült kicsiholnom magamból egy használható EKG majd biztos elregélem nekik mennyi bajom van.
Még azon is fennakadtak, hogy sok a savam... höhh, meg gyomorfekélyem is van, a többit már nem is sorolom.
16 éves korom óta nem vagyok altatható a nem jól záró kamra és a szívritmuszavar miatt, már 3× túléltem azóta.
Őszintén szólva most épp semmi kedvem, de úgyis túl fogom. Patkány vagyok.

Már-már örültem hogy Pityu lefelelt négyesre németből, de persze ott van mellette ezeregy szar jegy egyre több tantárgyból.
Meg a házifeladathiányok, stb. Nem hülye, csak lusta, de nagyon.
Csütörtök-péntekre szerettem volna egy kis nyugit.
Erre csütörtökön Pityu lesz itthon boldogítani, péntek délelőtt melóznom kell.

Már-már örülnék, hogy majd pihenek bent a kórházban, de ha nem dobom fel a talpam, akkor műtét után 1 nappal kivágnak onnan.
Már-már örülnék a kötelező 3 hét fekvésnek, de lesz rá 2 napom, aztán oldhatok meg mindent újra magam.
Biztos jó lesz fekvés helyett 1,8km-ket sétálni dombnak fel, meg a tizenhúsz kg-os óvodásom kézben hurcibálni.
Csak tudnám így mi értelme az egésznek. Hogy mégtöbb helyen legyek szétszakadva belül?

Megyek, így rommá hullt aggyal tolok egy záróvizsgát gyorsan.
Jóisleszaz...

Hiányzik.