Gyűlölöm ezt a tömeget az utcán, most mégis jól esik egy szürke senkinek lenni a zsúfolt tömegben.
Csak lassan haladok előre a sok rohanó ember között.
Szürke, ködös ősz. Talán esni fog, mogorva az ég.
Hűvös a szél, fázom, de nem húzom össze a kabátom.
Most még fázni is jól esik, remélem a fagyasztóan hideg cseppeket hogy jönnek majd.
Megtisztítani, lemosni, megfagyasztani sajgóan magányos lelkem.
Persze nekem-nekem jön időnként egy-egy rohanó, másik szürke senki, hogy még csak a gondolataimba se tudjak burkolózni nyugodtan.
Felnézek.
Egy kávézó teraszáról lép le.
Nem tudom ki ő.
Mintha egyedül lenne színes, mintha csak rá esne az egyetlen áttörő napsugár, mintha csak ő mosolyogna, mintha nem is evilági lenne.
Önkéntelenül lassulnak a lépteim.
Talán hogy tovább legyen időm csodálni.
Elrévedek szépségén... szeretném megérinteni.
Szeretnék hozzá szólni, hallani a hangját, belenézni mélyen a szemeibe, magamba szívni az illatát, megkóstolni az ízét, elbújni ölelő karjai között...
Ránézek és melengeti a lelkem.
Fájó nyilalásokkal, elemi erővel vágyom az érintésére.
Nem tudom ki ő.
Egy idegen.
Egy csoda.
Egy fénysugár.
A megmentő angyal a Földön, aki tán mit sem sejt erről.
Nem maradhatok itt.
Nem állhatok egy helyben az utca közepén.
Nem bámulhatok egy ismeretlen férfit.
Tovább kell lépnem.
Mozdulnak a lábaim, de a lelkem egy darabja ott maradt egy helyben.
Vele akar maradni.
Megyek tovább, s már nem is látom őt.
Nem merek visszafordulni.
Legördül egy könnycsepp az arcomon... fájón nehéz a szívem.
Talán csak álmodtam őt.