Újra és újra.
Minden nap, mikor elmegyek arra, már előre hevesebben ver a szívem, kipirosodik az arcom, szaporábbak a lépteim.
Visszafojtott lélegzettel figyelem ahogy egy sarki, romos épület mögül előbukkan a kávézó terasza.
Talán ott van.
Talán újra láthatom.
Tudom, bolondság...
Tudom, hogy akkor sem érinthetem meg.
Nem szólhatok hozzá.
Tudom, hogy nem tudja mit is jelent nekem.
Mit jelenthet másoknak, talán sokaknak.
De akkor is Ő a remény, a fénysugár a sötétségben, a melegség a fagyos szélben, az éltető levegő maga.
Fuldoklom ha nem láthatom.
Szinte hibernálódva várja minden sejtem csak hogy lássam létezni...

Várok.
Várok a hidegben, a sötétségben, ami mélyen belül szakad rám.
Elképzelem milyen lehet selymes bőre érintése.
Ahogy kétoldalról két, reszkető tenyerem közé fognám a csodálatos arcát,
a fülcimpáitól az álla felé húznám végig az ujjaim,
elmerülnék mélyen gyönyörű szemeiben,
lecsúszna a tekintetem a kívánatos ajkaira,
önkéntelenül résnyire nyílna a szám,
közelebb hajolnék,
s csókot lehelnék szépséges járomcsontjára.
Majd magamba szívnám egy életre az illatát
és befúrnám az arcom a nyakába.
Olyan apróra gömbölyödve bújnék hozzá,
hogy akár a zsebébe is rejthetne.
Ó, bárcsak rejtene...
Bárcsak ölelő, védelmező karjai közt biztonságra, nyugalomra lelhetnék végre!

Várom, míg a látványa virágos réteket, szivárványt és pillangókat varázsol a tűz pusztította, elhagyatott, haldokló sivárságba...