Halványan emlékszem az érzésre.
Ahogy meglátom és színekkel töltődik meg a világ, virágba borul minden.
Ahogy közelebb lép és minden mást elnyom bennem az öröm és várakozás.
Ahogy megérzem az illatát és bőröm forrni kezd, a szívem hevesebben ver, az arcom izzik.
Ahogy hozzám ér... ujjbegyeivel a forró bőrömhöz ér... vonz, mint a mágnes...
A tenyere siklik fel a hasamon és befedi kebleimet, mint egy puha paplan.
Tovább vándorol a nyakamra, de nem félek az érintéstől.
Nem rezzenek össze, mert biztonságban érzem magam.
Mutatóujjai támasztják a tarkóm, hüvelykujjai az állam simogatva nyitják csókra a szám.
És ahogy az ajkai hozzámérnek... ó, az a finom gyöngédség... megszűnik a világ körülöttünk!
Halványan emlékszem az érzésre, amit álmodtam egyszer.
De már nincsenek sem érzéseim, sem álmaim.
Már nem vagyok én sem, csak régi árnyéka önmagamnak...