Őszintén szólva írni sincs semmi kedvem, de hátha kicsit segít, talán picit jobb úgy...
Az elmúlt pár napban próbáltam összekapirgálni és felszívni magam, hogy motiváltabb legyek... élni.
Újra mozogni, lerakni a cigit, csinálni bármit, amivel lefoglalom magam és jobban vagyok, kikapcsolódom, átkapcsolom az agyam.
Tegnap estére hőemelkedésem lett, fáj a a torkom, olyan mintha egy üllőt raktak volna a mellkasomra, lötyög és szúr a szívem, kutyorognak a beleim, sajog a tarkóm.
Magyarán fosul vagyok.
Visszazuhanás a "márnemisakarokjobbanlenni"-be, a "remélemmostmármegdöglökvalamiben"-be.
Csodás.

A tavasziasodó időjárás is kezd elszaródni, be van borulva, csöpög az eső, hül a levegő.
A gyerekek innentől újra teljes létszámban itthon, éljen az újabb X hétnyi e-oktatás.
Csinálhatom újra 0-24-ben az idiótábbnál idiótább "üsd a vakondot" nyelvtan leckét és társait.
Megint meg fognak buggyanni a bezártságtól és egymás idigeire megyünk, vagy leszarom az e-órákat és kiviszem őket.
Persze szigorúan 20:00 előtt, mert éjjel aztán az erdőben durván támad a vírus!
Remélem minimum baltával B.ssz@+.

Q gyönyörűen, a legapróbb vérnyomásemelkedés nélkül takarította patyolatra a telefonjáról minden gusztustalan mocskát.
Nem tudom hogy ennyire nem érzi... milyen aljas ez így. Vagy hogy érez-e bármit is.
Vagy tényleg beteg és élvezi, hogy "rossz".
Mint az "Uppsz, bocsi" gonosz röhögés a képembe, mikor először lebukott.
Hhh... még mindig rosszul vagyok tőle.
Nem az a baj, hogy végigküzdöttem újabb 10 évet!
Hanem az, hogy nem vele, mellette, hanem miatta és ellene.
És már baromira belefáradtam.
Végtelenül belefáradtam.

Nem tudom hogy tudnék ennek mindenki számára fájdalom mentesen véget vetni.
Nem tudom miért nem vagyok képes nagy ívben leszarni a "párom", "férjem", "másik felem" dolgait.
Egyszerűen nem vagyok olyan.
És már nem is tudom milyen vagyok.
Lebegek, zuhanok, lebegek, koppanok, kapaszkodok, zuhanok.
Saját erőből akarnám újjáépíteni magam, de nem tudom képes vagyok-e rá.
Akarjak-e makacs lenni, hogy megoldok mindent egyedül.
Néha vágynék segítséget kérni, de már senkire sem akarok támaszkodni.
Senkinek nem akarok sem hálával, sem semmivel tartozni.
Független akarok lenni végre.
De nem érzem hogy menni fog. Kapaszkodó és védőháló nélkül.
Félek.
Hiányzik egy ölelés.
Egy olyan, amiből azt érzem, hogy nem lesz semmi baj, menni fog.
Hogy van aki hisz bennem, aki még számít nekem, akinek adok a véleményére.

De hogy a padlófogás közben is tudjak még álmodozni, egy kis idegnyugtató...
(avagy hallgat, bámul, hallgat, nyálcsorgat a 4-ből az egyik "görögIsten"emre)