A gyerekem elesett a lépcsőn.
Aggódva mennék megkérdezni jól van-e, de elállja az utat, felkiabál helyettem:
"Remélem fáj!"
Nekem igen.
A szavak önmagukban is szörnyűek, de az a hangsúly hasítja a legmélyebbet a szívembe...

Ha ennyire utálja őket miért van még velünk?
Belém nyilal az ismerős érzés: futni kéne, rohanni némán, elmenekíteni ebből a gyerekeimet.
Abba, amit valaha ő ígért. Bele, a néhai jól csengő üres szavakba.
Biztonságba, szeretetbe, őszinte megbecsülésbe...
Pont amit hallani akartam, amire mindig is mindennél jobban vágytam.
Még most is.

Bár már nem is tudom a mai világban mit jelentenek ezek a szavak.
Az emberek mást csinálnak és mást éreznek, mint amit mondanak.
Talán már én is közéjük tartozom.
Nem érzek magamban semmi erőt semmihez, mégis ígérem a gyerekeimnek, hogy majd jobb lesz...
De vajon miről?

Félek itt hagyni őket.
Így hagyni őket. Vele hagyni őket. Pedig mennyire bíztam...
Fáj a fejem, a tüdőm, a veséim, lassan mindenem.
Sem fizikailag, sem érzelmileg nem érzem jól magam.
Őszintén megváltás lenne úgy aludni el, hogy többé nem ébredek fel.
De így?
Mi lesz velük?
És mi a szartól érezzek erőt akarni összekaparni magam?
Szenvedjek azért, hogy nap, mint nap félhessek egy újabb padlóra kerüléstől egy újabb "Édes" miatt?

Tudom, éljek a gyerekeimnek. De már őket is fáj szeretni...