Ha naponta háromszor kérem, hogy rakjanak egy zsákot a kukába, vagy törölgessenek le a szobájukban, vagy szedjenek egy vödör cseresznyét, stb. és szarik a fejemre a 2 nagyfiam, az nem esik jól, de nem tragédia.
Ha üvöltöznek velem pl egy játék miatt, az bánt, de inkább nem reagálok rá, csak fáj egy darabig.
Viszont az, hogy akárhányszor hazajönnek, rendszeresen megbőgetik a 2 kicsit, na az...

Bodót amúgy is megállás nélkül szapulják, ha épp nem figyelmen kívül hagyják a létezését. Állandóan szekírozzák a súlya miatt, degradálják, amiért még kevesebb dolgot képes jól csinálni a hülye játékokban, lényegében - ha épp nem levegőnek nézik - "retardált, dagadt szar" nélkül nem is intéznek hozzá mondatot.
Manóval kevésbé durvák. Jellemzően megígérik neki, hogy játszanak vele vmi játékot, vagy kint az udvaron röpiznek, vagy az emeleten dobolnak, vagy edzenek, stb. Aztán amikor a lányom már többedszerre türelmesen kérdezi, hogy most már mennek-e, leóbégatják a fejét, hogy ők ilyet nem is ígértek és különben is leszarják mit akar. Manó meg csendben, könnyes szemekkel bezárkózik a szobájába sírni.

Bennem meg minden alkalommal eltörik valami újra, meg újra, ordítani szeretnék, aminek pont semmi értelme nem lenne, vagy zokogni, aminek szintén...
A pont, amikor inkább szobákkal arrébb vonulok olvasni, vagy strassz képet csinálni a várva várt, végre itthon lévő fiaimtól, hogy ki ne mondjam: "Ezért kár volt hazajönnötök..."