...de nem nagyon sikerül.

Az előbb láttam Cili drága tájékoztatóját.
Összefoglalva:
- igen, nagyon valószínű hogy az Astra miatt van a sok vérrögös haláleset
- a gyógyszergyár szerint ez normális
- csak valószínű és nem tuti, úgyhogy továbbra is nyomjuk a népbe
- valamiben hullani kell, ha a covid nem elég ügyes magától

Tegnap este óta egy erkölcsi dilemmában tobzódok.
Ha lenne pár ismerősöd akik lopni és vandálkodni mennek, feljelentenéd őket vagy hallgatnál?
Természetvédelmi károkozás egy Natura2000-es területen.
Élőhely kártétellel egybekötött gyűjtögetés nem kis természetvédelmi értékben.
Ha "nem nézek oda" az bűnrészességnek minősül.
Nem, nem attól tartok, hogy bárki tudná, hogy tudom és rám verik... a saját lelkivilágom fojtogat.
Ha szólok Laci bá'-nak, akkor végleg elvágom magam a "rovarász közösségben".
Ha nem szólok, ugyanúgy tehetek az állatok pusztulásáról, mint ők.
Néha szeretném izmosan elverni az ilyeneket...

Az elmúlt hétben próbáltam volna magamra erőltetni valami marha nagy nyugalmas életbölcsesség felismerését.
Addig jutottam, hogy a sokáig csöndben várás, csak tétlen időhúzás.
Az elkapkodott cselekedetek és döntések pedig mindig rosszak.
Szóval itt is az arany középút lenne a nyerő, amit nem találok.
Már ha egyáltalán ez esetben van ilyen...
Aztán oda is jutottam, hogy talán igaza van anyámnak, nekem semmi sem jó soha.
Mert félek bármerre lépni és már elfogy az időm bármire is várni.
Most meg oda jutottam, hogy olvasom a saját leírt soraimat és ennél idiótábbat ritkán találni.
Hülye vagyok. Még szerintem is.

Gondoltam várok az érzelmi kavalkádomban, hogy átlássak rajta.
Nos, nem sokszor volt olyan, hogy sikerült... szerintem most sem fog.
Kötődöm is, meg nem is, szeretek is, meg nem is, a szellőbe kapaszkodom, a sziklával dacolok.
Hülye vagyok. Még szerintem is.
Talán mégis csak a legbölcsebb a plátói ragaszkodás a realitás talaján maradva.
Ami erőt ad, de nem vesz el. Ami feltölt és nem lemerít.
Ami láthatatlan kötelék, így elszakadni sem tud.
Persze egy rossz pillanatomban a realitás talajától messze belehalok.
Aztán újra, meg újra.
Nem tudom.

Tudok én egyáltalán valamit?
Főleg és leginkább semmit, de legalább azt sem büszkén.
Pff... az ilyet szerintem diliházba küldeném, ha nem én volnék.
Régebben legalább a jó és rossz fekete-fehér volt éles határokkal.
Ma már az sem... Csupa átmenet, csupa kétely, csupa ellentmondás.
Nem vagyok jó. Nem vagyok rossz. Ő sem jó, sem rossz.
Senki sem és mégis.
Nincsenek határok és mégis túl sok van. Korlátok. Ketrecek.
És újra minden nézőpont kérdése.
Nem kellene filozofálnom, nem való az hülye embereknek.

Valami marha nagy nyugalmas életbölcsesség...
Mondanám, hogy újra kellene tanulnom szeretni, de tudok, csak nem merek.
Újra kellene tanulnom bízni, de tudok, csak nem merek.
Még magamban sem. Még magamat sem szeretem.
Igényem van kötődni... és kötődöm is... és mégsem jó semmi úgy ahogy van.
"Neked semmi sem jó, lányom!"
Hhh...
Csak szeretnék boldog lenni.
Szeretve lenni.
Boldognak látni a gyerekeimet.
Félelem nélkül.

És még háború sincs.
Igazán rossz dolgunk sincs!
Összetehetnénk a két kezünk. Olyan szépen is élhetnénk...

...de nem nagyon sikerül.