Megint napok óta nem tudok aludni.
Ahogy éjszaka besötétül és elcsendesedik a ház, úgy jönnek a képek, levelek, üzenetek sokaságai elém az elmúlt 10 évből.
Mint egy rémálom, csak épp elaludni nem tudok és felébredni sem belőle.
A valóság.
Vergődök, dübörög a pulzusom, undorodom, fáj a gyomrom, a fejem, hányingerem van, fojtogat a sírás, de csak némán fekszem könnyek nélkül.
Néha nagyon szeretném kipakolni a dolgait, hogy mások is lássák milyen igazából.
Néha nagyon szeretném ordítva szétverni rajta az egész berendezést.
Néha csak azt szeretném, hogy eltűnjön, hátha akkor vége lesz ennek a rettenetes szellemjárásnak bennem.
Gyűlölöm, hogy akaratomon kívül hagytam, hogy kárt tegyen bennünk.
A gyerekeimben és bennem is.
Fizikailag és érzelmileg is.
Bármikor lett volna lehetősége abbahagyni a kujonkodást az elmúlt tízen évben, de nem tette.
Hányok, ha jön a "gyönyörűm" megnevezéssel, mióta kollektíven nem az "édesei" vagyunk.
Értetlenül bámulok a semmibe a "szeretlek" szó ürességén.
Én már csak egy kis nyugalomra vágyom.
Szeretnék tudni mosolyogni a gyerekeimre, nyugalommal és türelemmel nevelni őket amíg még lehet.
Zaklatott vagyok.
Legszívesebben felgyújtanék magam körül mindent.
Nem tudok aludni, nem jó ébren lenni, nem jó a bőrömben lenni.
Pedig nem is utálom az életem, csak...
Kihagyhattam volna belőle a legtöbb embert.
Vagy ők engem a selejtes kis játszmáikból.
Már annyira félek emberekkel érintkezni, hogy fb-ra is csak a gyerekek osztálycsoportjai miatt lépek be másfél havonta.
Nem jó ez így.
Senkinek.