Izgatottan kavargok a városban le a vasútállomás felé.
Leparkolok, sietve szedem a lábaim, majd lesem a vonatok sokaságát.
Szürke, monoton vonuló emberek százai, a város zavaros zajai, sajátosan otthonos, bűzös füst gomolygása mindenütt.
És megjelenik Ő. Kitűnik a tömegből.
Ahogy közeledik... mint a felkelő Nap.
Sugárzik felém a fénye, melegsége, s én harmatcseppé változom.
Egy apró kis vízcseppé a milliónyi között, mit a sötét éj ridegje hozott létre.
Ő jön. Kel fel a Nap.
A morcos morajlást daloló csicsergés váltja föl.
Ünnepel, énekel az erdő az éltető fénynek.
A kis harmatcsepp is mosolyog.
Megtelik békével és boldogsággal.
Nem tűnik el... csak átalakul, hogy közelebb kerülhessen a Naphoz.

Úgy érzem egyszerre foszlok semmivé és találom meg önmagam.
Mert Rád gondoltam.
Arra, hogy egyszer talán láthatlak... lépdelsz felém és közelebb leszel... megérinthetem a kezed... illat társul a hanghoz... s én többé nem az leszek, aki addig vagyok.