Hidegek a kezeim, a lábaim... fázik a lelkem.
Szeretnék egy-két pohár finom bor mellett meghallgatni egy jó koncertet és beszélgetni emberekkel.
Nem futtában és nem ítélkezve, nem szorongva, hogy a szavaimnak milyen következménye lehet valamelyik gyerekemre...
Egy kicsit egyenértékű felnőtt lenni, nem cseléd.
Egy kicsit nő lenni, nem anya.
Egy kicsit tudni mosolyogni... nem kényszerűségből, hanem szívből.
Egy kicsit nem félni, csak érezni.

De lám, két percre felrakok egy fülhallgatót és a gyerekeim arra nem hajlandóak, hogy kiengedjék a kutyát pisilni.
A bejárati ajtótól végigcsöpögött kutyapisi a nappali szőnyegén lévő tócsáig.
Énidő? Lesz csütörtökön egy koncert, amit meghallgatnék.
De ki vigyázna normálisan, felelősségteljesen a gyerekeimre és Rocky-ra?
Aki nem direkt, az ellenkezőjét csinálja, mint amit kérek... nincs ilyen.
Nincs.
Magamra vagyok hagyva mindennel.
Magamra vagyok utalva.

Közben olyanra vagyok utalva anyagilag, aki valószínűleg sosem szeretett és biztosan sosem tisztelt.
Fázom.
Egyre jobban fázom és végtelenül magányosnak érzem magam.