Hétfőn hiába mentünk át a húsboltba, nem volt sem sütni való kolbász, sem főzőkolbász, így kedden vissza kellett mennünk.
Erre ott dekkolt a parkolóban egy Vörös vércse.

Odamentem hozzá és esze ágában sem volt megtámadni, egyedül a törülközőt próbálta megcsípni, amivel óvatosan körbefogtam, hogy ne okozzak benne több sérülést, mint amennyi már van.
Hazavittem és a tanultakhoz híven kerítettem egy kartondobozt és tálkát vízzel.
Na, a kartondobozból inkább kiugrott, még mielőtt ráhajthattam volna a tetejét.
Talált magának egy sötétebb, csendes sarkot az előtérben, így inkább zaklatás és kergetés helyett hagytam ott megnyugodni.
Közben megkerestem a (pont aznap szülinapos) ismerősömet, aki Nemzeti Parkos is, madarakkal is foglalkozik, tőle kaptam egy számot ahhoz, aki szerinte a legjobb és meg tudhatja menteni.
Mivel az autóm pont előző nap adtam le Pécsett a szerelőnél (és csak péntekre volt ígérve vissza, amiből végül szombat lett), érte jönni meg nem tudtak, így abban maradtunk a hölggyel, hogy majd később viszem, próbálok fuvart szervezni.

Mindemellett elmondta, hogy valószínűleg értelmetlen addig elautóznom vele, mert nem autó ütötte el, ahogy én gondolom, hanem áramütött madár, hamarosan el fog pusztulni.
Rengeteg dolgot mondott, amin én csak kiakadtam, pedig mind értékes információ volt, tapasztalatból mondta nem szívtelenségből és még igaza is lett.
A sérült szárnyával átellenes oldali lába feldagadt, elkezdett a talpa felől feketedni és teljesen úgy tűnt, mint aki teljesen egészséges ettől függetlenül.
Mindenben szinte percre pontosan igaza lett, pedig én dühös voltam, hogy így lemondanak róla, mikor "jól van".
Pár órával a hazahozatal után elkezdett érdeklődni utánam mit csinálok, szaladgálni a házban, mint egy csirke, bólogatva nézelődött, mint egy galamb.
Délután egyszer csak úgy döntött, hogy felugrálgat a vállunkra, a fejünkre és ott jó neki akár órákig.
Többet volt rajtunk, mint nem. :) Imádtam! Elneveztem Csirinek.
Valószínű volt, hogy idei és bár én tojónak hittem elsőre, egyszerűen még nem látszott a neme a tollazatán (laikusok számára, gondolom).
Éjszakára egy biztonságos, viszonylag tágas ketrecbe raktam, nappalra kiengedtem "randalírozni".
Egyik kedvenc helye az ágyamban, a párnámon napozás volt.

Csütörtökön annyira úgy tűnt, hogy jól van (apadt kicsit a lába, próbálgatta mozgatni a sérült szárnyát), hogy kivittem az udvarra, a kutyáktól elzárt részre, hadd legyen tér körülötte "röpködni".
Amikor először meglátta Rocky-t (a kíváncsibb, fiatalabb kutyát), tátott csőrrel tolatott.
Majd jó alaposan megszemlélte, hogy beállok közé és a kutya közé és elküldöm a kutyát.
Nézett rám egy darabig, majd úgy döntött, hogy oké, akkor ő is megüldözi a kutyát.
Ez a sérült szárnyú, bicegő apróság széttárta a szárnyait és tátott csőrrel elkezdett rohanni a kutya felé!
Persze frászt kaptam és rohantam közéjük (nem ért hozzá Rocky), de olyan iszonyat röhejes volt a szituáció, hogy még most is megmosolyogtat.
Aznap végre evett is. Aztán másnap reggel elfeküdt és nem kelt fel többet.
Bőgtem, bőgtem, temettem, megértettem, amit Eszter mondott.

Megint az okosabbnak lett igaza.
A szeretet ellenére nem vagyok mindenható, nem tudtam megmenteni, akit már nem lehetett...