Tegnap a sérült szalagomat húztam meg a combomban, ma a hátam.
Recsegek ha felkelek és legszívesebben átaludnám az egész napot olyan fáradt vagyok.
Őszülök, ráncosodok, csoffadok, egyre több mindenem fáj.

Kaparom a falat hogy írjon, körbeszalad a szám a fejemen ha hozzám szól.
Hiányzik, ami hülye végtére is dolog. Járkálok a házban, nem találom a helyem.
A 4 gyerek 4 különböző dolgot állít. 4 gyerek visít hogy "de nem hazudok" és utálnak hogy nem tudok igazságot tenni.
Szeretnék én is ordítani...

Fogy a számláról a pénz, fogy az idő, fogy a lehetőség.
Nem lesz kész megint semmi nyár végére sem.
Hajtás. Állandó hajtás. Én összeomlok, de a világ nem áll meg. Kegyetlenül megy tovább...

Szeretnék elszökni.
De abban a pillanatban ahogy leírom, már bűntudatom is van.
Rosszul érzem magam tőle ha más életről álmodozom, mikor ő napi szinten törölgeti a hányás üzeneteit.
És nem tudom elképzelni hogy még bármit is érez bárki miatt vagy iránt a kangörcsön kívül.
Bár a szemében látom a megvetést, ha merek bármit szóvá tenni.

Egy ráncos, fáradt, néma öregasszonynak érzem magam,
miközben belül, egy világot meg nem értő kislány zokog szüntelenül.